Just a perfect day

Hajnali 3-kor ébredtem a szokásosra. (Értsd: nem kapok levegőt, ki van száradva a torkom és pisilnem kell.) Zsoltihoz bújtam, ő is felébredt. Ami nem lett volna baj, ha nem kezdünk el beszélgetni a bújás közben, és nem balhézunk össze annyira, hogy csak hajnali 5-re sikerül kibogozni.
Amikoris fel kellett kelnem, hogy összekészülve időben elindulhassak munkába, amit sikerrel - és meglehetősen kábán - abszolváltam. Egy-null ide.
Aztán "csak" 3 településen tartottam 8 órát egymás után - köztük egy renitensnek mondott osztálynak, és egy srácnak, aki a 10. percben vetette fel, hogy mi volna, hogy öngyilkos lenne - majd boldogan hazaindultam, tudva, hogy még "néhány" dolgot el kell intéznem.
Ígyhát bementem a gyógyszertárba (a tilosban parkoláson kívül semmi kalandos, és azért se vont felelősségre senki), majd tankoltam, aztán pedig bevásárolni indultam.
Volna. Ha a kikanyarodás után 3,5 perccel nem jön belém hátulról az a mercis, akibe a mögötte haladó belement hátulról. (Aztán persze a mögötte menő se tudott megállni, úgyhogy végül 4 autós koccanás lett, de ez már mellékes a történet szempontjából...) Nagycsatt, rántás + kiscsatt. Aztán kapcsoltam: ez bizony karambol. Gyors számvetés után felmértem, hogy nem sérültem meg, és nem rántott meg az öv sem (ez a még bentlakó Máté szempontjából viszonylag előnyös fordulat volt), kitettem az elakadásjelzőt, és kipattantam kárfelmérni. (Csúcs-forgalom, szűk kereszteződés...) Örömmel konstatáltam, hogy a Skoda egy kemény szerkezet: konkrétan akárhogy is vizslattam, karc sem volt rajta. Gyors telefonszám-csere, és dokumentáló fotózás után tehát irány a szupermarket. (A többi fél még legalább 45 percet ott dekkolt szerintem, a 3. kocsiról konkrétan nem tudtam eldönteni, mi volt a baleset előtt, annyira rommá ment az orra. Szegények!)
Innentől az már gyalog-galoppnak számított, hogy a Lidl-ben nem volt már csirkemell, pedig abból ígértem ételt 7 lelkes túrázómnak holnapra, így a Sparba is be kellett ugranom a lágy, hosszúhétvége előtti vásárló-szállingózásban...Ott végül kompromisszumos húst vettem, de annak meg ugyebár híg a leve, ami végigfolyt a felsőmön, a pulcsimon és a frissen mosott-vasalt nadrágomon is, amikor lágyan magamhoz öleltem. Oda se neki. A kardigánom kötőjét már úgyis belelógattam a wc-be még a nap elején, szóval kicsire már igazán nem adunk.

A nap hátralévő része viszonylagos békében és harmóniában telt. Becsomagoltam 2,5 napra 2,5 főre; összeállítottam a tábori konyhát, rendbe tettem az adminisztrációt, és végül még zuhanyzásra és vacsira is maradt kraft.

Hogy őszinte legyek: ennyi balfékséget képtelen lettem volna magamtól kitalálni egy napra; viszont az is igaz, hogy még így is sokkal kevésbé volt tragikus az egész, mint ahogy hajnali 5-kor, még kávé előtt megsaccoltam...Asszem, lassan lefekszem, nehogy még - csak a kedvemért - összejöjjön mára még egy kisebb fajta apokalipszis, vagy meteor-zápor...

Holnap pedig SZIGETKÖZ!

Elit komandós

Elit kommandós képzésem 2014. december 23-án, épp a névnapomon kezdődött.

Első tantárgyam a "Hírszerzési gyakorlat" volt, melynek keretében kétféle tevékenységet kellett magas szinten elsajátítanom: a.) minél több információ begyűjtése releváns témában; b.) minél kevesebb információ kijuttatása (elfecsegése, továbbadása, stb.) ugyanerről. A gyakorlat azért nehéz, mert ahhoz, hogy információhoz juss, természetesen neked magadnak is ki kell adnod valamennyit - így ha nem ismered fel a megfelelő partnereket, pozíciót vesztesz. De ez a része még viszonylag jól is ment...

Januárban aztán a "Fizikai állóképesség tréning" volt végig terítéken. Extrém körülmények között (értsd: hétköznap reggel, hétköznap délután, és extrém esetben este is) kellett ébren maradni, helyt állni és teljesíteni a megszokottan magas elvárások mellett.

Mindeközben zajlott a "Helyzet-analízis 1." című szimulációs gyakorlat is, melynek keretében egyelőre ideális körülmények között tesztelhettük az eddigre megszerzett tudásunkat, és a másik fél ellenreakcióira való felkészültségünket a terepen. (Az ideális körülményeket némi anyagi ellenszolgáltatás biztosította; mint később megtudtuk, ezt az eszközt ebben az egy esetben volt lehetőségünk bevetni...)

Februárban aztán a Mélyvíz következett.

Bár egy nagyon hasznos és informatív előadással és workshoppal nyitottunk, amelyen rengeteg új kommandós taktikát és praktikát sajátítottunk el, hamarosan sor került a "Fizikai állapot analízis"-re, mely - nevével ellentétben sokkal inkább jelentett lelki megterhelést, mint testit. Az analízis eredményeivel aztán első éles bevetésünkre indultunk, ahol a következő célkitűzéseket kellett maradéktalanul keresztülvinni:

• képalkotás a(z egész kiképzés alapját képező) célszemélyről
• későbbi, felesleges állapotfelmérések elkerülése a korábbi jó eredmények ismeretében
• aláírás begyűjtése a korábbi kiképzőtől, annak tudta nélkül arról, hogy másik, támogatóbb kiképzőt választottunk.

Bár volt egy pont, amikor erősen rezgett a léc, a feladatot végül - Társammal - hiánytalanul teljesítettük. Ekkor vált számunkra nyilvánvalóvá, hogy mennyit is tanultunk a kiképzés korábbi állomásain...

És a java csak most jött!

Néhány töltelék-tantárgy után ("Kommandós-identitás"; "Hogyan vegyüljünk öltözködésünkkel a civilek közé"; "Kommandós étrend", valamint a zseniális "Helyzet-analízis modern technikával") áprilisban aztán újabb valós küldetést bíztak ránk. Ebben persze óriási segítséget nyújtott már rendkívül emberséges és nagy tudású kiképző-tisztünk; mindemellett voltak olyan újszerű helyzetek, amelyekben még ő sem tudta előre a megoldást...

Jelenlegi feladatunk: 

• egy szigorúan őrzött dokumentum megszerzése a korábbi kiképző-tiszttől (ez nehezíti a feladatot, hiszen ő már ismeri a harcmodorunkat), anélkül, hogy újra az irányítása alá vonjon bennünket
• a birtokunkban lévő - ügyünket támogató - dokumentumok és eredmények folyamatos őrzése és realitásoknak megfelelő frissítése annak kizárásával, hogy közéjük irreleváns, vagy célunkat indokolatlanul ellehetetlenítő adatok kerüljenek.

Egyelőre álljuk a sarat.

Asszem, ez az egész tökizgalmas stratégiai játék mind kimaradna az életünkből, ha kórházban akarnánk szülni...

Felnőtt játszótér

Nem tudom, volt-e már valaha olyan érzésetek sportolás közben, hogy ciki, amit csináltok. Na nem maga a sport, hanem az, ahogyan fel vagytok öltözve hozzá; az, hogy ömlik rólatok a víz; vagy csak egyszerűen az, hogy éppen ott sportoltok, ahol mindenki más valami mást csinál.
Nekem futás közben nagyon gyakran volt ilyen érzésem; pláne télen, amikor a korai sötétedés miatt olyan helyeken tudtam csak futni, ahol van közvilágítás, ergo emberek is. Azaz: nem a sportolásra kijelölt speciális helyeken, hanem városszerte. Gyakran a belvárosban is - mivel a közelben lakunk.

Persze, megoldás ilyenkor, hogy az ember bemegy egy konditerembe, ahol a.) nincs olyan hideg, tehát nem kell Michelin-babának öltöznie a sporthoz, b.) mindenki sportolni jött. Node az a.) nincs ingyen ugyebár, b.) onnantól, hogy kint kisüt a nap, számomra esélytelen, hogy egy bezárt helyen végezzek testedzést ahelyett, hogy kint szívom a tüdőmbe a friss levegőt.

Fantasztikus megoldást találtam a fentiekre viszont a minap. Történt ugyanis, hogy kilátogattunk a Halesz parkba Zsoltival, ahol megrökönyödve tapasztaltuk, micsoda óriási pozitív változások következtek be az elmúlt időszakban.
A park eddig is a futók kedvelt helye volt, node: idén felszereltek egy "kinti edzőtermet"/ workout pályát / az általunk használt nevén "felnőtt játszóteret" is a sportpályák, játszótér és közlekedési park mellé. Ezzel pedig a terepet végérvényesen a sportolni vágyók paradicsomává tették. Ahová nem ciki lejönni futni. Vagy gyalogolni. Vagy workoutolni. Egyáltalán: ahol a mozgás otthon van. Ahol a sport nem kérdés, hanem alapvető.
Csúcsszuper érzés volt úgy végezni a gyakorlatokat, hogy körülöttem - ha nem is mindenki, de - rengetegen tették ugyanezt. Fantasztikus érzés volt úgy mozogni kismamaként, hogy a többiek - szerintem - inkább tisztelettel, mint idegenkedéssel nézték a ténykedésemet. Ha egyáltalán nézték. (Ha nem ilyen helyen csinálnám, egészen biztos, hogy sokan megbámulnának, és megjegyzéseket is kapnék arra, hogy "az én állapotomban...") Oly annyira pezsdítő volt az élmény, hogy még egy laza 2 km-es futásra is ragadtattam magamat. Éééééés jól esett. Na nem futottam világcsúcsot, de határozottan klassz érzés volt, végig. És most azt hiszem, ez a legfontosabb!

Nem tudom, kinek-minek köszönhető ez a projekt, ez a park, ez az életérzés, de számomra fantasztikus élmény volt, és remélem, még lesz is sokszor! Mindenesetre köszönet és hála érte! Nekem rengeteget adott!

Üdv újra a konyhámban!

A cím maximálisan nekem szól.
Az elmúlt hetekben (hónapban?) én és a konyhám abszolúte vadházasságban éltünk. A kapcsolatunk teljes mértékig nélkülözte a rendszerességet és a kiszámíthatóságot; emellett persze az érzelmek teljes palettáját végigéltük. Tehát amolyan igazi a se veled, se nélküled állapot uralkodott.

(Imádom a konyhám. Főzni is imádok. Egyszerűen túl sok dolog volt a vállamon egy nyugis, békés, meditatív főzéshez - máshogy meg ugye minek?!)

Tegnap végleg meguntam a pizza-tészta-főzelék-mirelithusi sztárnégyest (Máté a pocakomban azt hiszem, már korábban komoly ellenérzésekkel viseltetett, és erre minden oka meg is volt), és úgy döntöttem, hogy rendbehozom a dolgokat. Már ami a konyhámat és engem illet.

A mai menü így az vezeklés-újrakezdés tengelye mentén telt.

Először egy nagyon friss minestronét dobtam össze (ami semmi másban nem különbözik a normál zöldséglevestől, mint hogy annyiféle zöldség van benne, amennyit csak itthon találok; a zellert és a répákat reszelve teszem bele és a levébe paradicsompürét öntök);

a fő fogás pedig lazacszelet volt tejszínben párolt spárgás-ujjhagymás burgonyával.

Kulináris orgazmus. Szerelem van ismét.
Természetesen a konyhámmal.

Oké.

Felfogtam, megértettem, oké.

Bármit teszek ez van. Bármit teszek, így marad. Minél jobban igyekszem, annál nagyobb elánnal csap arcul. Minél jobban keresem a hibát magamban, annál hibásabb leszek. Minél több energiát fordítok rá, annál több energiát szív el.

Felfogtam, megértettem, oké.

Itt az idő az elengedésre.

Szekrény-nekrológ

Van egy feladat, amit mindenképpen szeretném, hogy el legyen végezve. Igazából képes vagyok magam megcsinálni, bár nem pontosan tudom, hogy mi a módja: még sosem csináltam ilyet; de nagy valószínűséggel nem nagyon bonyolult, rá lehet jönni közben is, és végső esetben van kitől megkérdeznem, ha elakadok. Elég lusta vagyok hozzákezdeni, nem igazán van kedvem hozzá; igazság szerint elég genya meló, dacára, hogy nem bonyolult vagy megerőltető. Számomra ugyanúgy, mint bárki más számára. Ugyanakkor marhára szeretném, hogy végre kész legyen.

Ezen a ponton álljunk meg egy percre, még mielőtt továbbmesélem.
Kedves Olvasó! Te mit tennél ebben a helyzetben? Hogyan fog megoldódni a fenti helyzet? Mit érzel egyszerűnek vagy kézenfekvőnek? Mivel őrzöd meg a legjobban a saját ÉS a környezeted nyugalmát?

Akkor is ugyanezt a megoldást választanád, ha a feladat nevezetesen egy szekrény szétszerelése, vagy egy autó kitakarítása? Akkor is, ha a hűtő rendberakásáról vagy ruhák kiszortírozásáról beszélünk?

Bár nagyon sokan nem, én egy ideje már igyekszem úgy gondolkodni, hogy a fent felsorolt összes esetben ugyanaz legyen a válaszom.
Nevezetesen: ha képes vagyok a feladat elvégzésére, és ez sem klasszisokkal több időt nem vesz el tőlem, sem nagyságrenddel nagyon erő-befektetésembe nem kerül, mint a kedves Férjemnek, akkor nem várom el Tőle, hogy feltétlenül ugorjon, és megoldja a feladatot helyettem. Akkor sem, ha az adott meló amolyan tradicionális férfi-dolog.
Felvetem, hogy ez egy feladat; megkérdezem, hogy van-e kapacitása a megoldásra , vagy az abban való segédkezésbe (alkalmasint többször is); de ha bizonyos időn belül nem áll neki, akkor rászánom magamat, és elintézem. Puffogás, kiborulás, hánytorgatás, érzelmi-terror nélkül.
Más persze, ha fizikai határaimba vagy kompetenciámba ütközik a kérdés. Ebben az esetben természetesen megvárom Őt, hogy megoldja. (És néha még bosszankodom is, amíg nem.)

Sokan mondták már, hogy ez valami emancipált hülyeség. A napokban hallottam egy rádió-műsort, ahol a férfi műsorvezetők kikeltek magukból a csavarhúzót forgató kékharisnyák ellen.

Nem érzem magam kékharisnyának. És kíváncsi lennék, hogy ha az említett műsorvezetők választhatnának aközül, hogy egy elégedetlen, hisztis libához érjenek haza a fárasztó munkanap után, vagy esetleg egy imbuzkulccsal zsonglőrködő, öntevékeny (és ezzel párhuzamosan önkritikus) nőhöz, akkor vajon melyiket választanák...

Hiszem, hogy az elvárások csak éket vernek egy kapcsolatban a felek közé. És hiszem - egyre jobban - hogy nem én döntöm el, hogy mi a másik dolga. Arról csakis ő gondolkodhat, csakis ő hozhat valós döntést. Amit én hozok az csak egy rálőcsölt szerep lesz.
Hiszem, hogy a híd két ember között a (néha megértést is nélkülöző) elfogadás, egymás harmonikus kiegészítése, az egymás igényeire való rugalmas odafigyelés.
Tehát ahelyett, hogy a saját vágyaimat lobogtatnám, lehet, hogy érdemes arra koncentrálni, hogy a másikat vajon mi segíti, mi viszi előre.

Az én Férjemet a nyugalom. Az elvárásoktól és számonkérésektől mentes légkör, a játszmák hiánya, az én kiegyensúlyozott és elégedett állapotom. Neki ezeknél sokkal kevésbé fontos az, hogy ő lehessen az ezermester-zseni, aki mindent megold. (Nála őszintén szólva ez elég hátul áll a rangsorban, azt hiszem.)

Ígyhát inkább csavarhúzót fogok, és szétkapok egy szekrényt ahelyett, hogy újra és újra szembesítem vele, hogy ez is az ő feladata lenne. Tiszta haszon mindkettőnknek. Én elértem, amit én akarok: a szekrény darabokban van, elszállítható. Így nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, ragyogok a sikerélménytől: tehát nincs feszültség, a Férjemnek is jó.

Jaaa, hogy nekem kellett megdolgoznom azért, ami nekem volt baromi fontos (és elvileg, a 100 éve meghaladt szerep-osztás szerint férfi feladat)?
Igen, kérem, ez egy ilyen világ! :)

Paff update

Csak azt akartam elmondani, hogy 2,5 nap TOTÁLIS kikapcsolódás után, amikor se mosogatnom, se takarítanom nem kellett, de még alkalmazkodnom is alig, SIMÁN működik a
"mélylevegő-beszív-kifúj" üzemmód, és csuklóból képes vagyok elmondani 8-szor egymás után ugyanazt; félvállról venni a körülményeket és elengedni a fülem mellett a rosszindulatú megjegyzéseket.

Ennyi kell. Semmi több.
Szóval semmi csodálkozás, ha legközelebb már gőzölgő fej helyett egyszerűen és rutinosan lemegyek a térképről...!

Kópék

Mikor kiderült, hogy anyuka leszek, eléggé megriadtam. Láttam magam előtt a beszűkült tereket és lehetőségeket; láttam magamat csak anyukának, és semmi másnak.
És ez a parázás kisebb-nagyobb intenzitással eltartott egy darabig. (Biztosan még el is fog néha...)

A hétvégén egész végig barátnő voltam, a Csajos Nyaraláson. Péntek délután és vasárnap este egy kicsit egyesületi elnök. Reggel a tükörben nő; a telefonban, szerető feleség. Útközben vagány csaj napszemüvegben, ki-ha-én-nem betyár kópé. Szombat este felfedező. És közben végig - talán az eddiginél egy kicsit még mélyebben is - anyuka.

Bár a testem már egy másodpercre sem hagyja elfelejteni - amúgy nem is akarnám - hogy új szerepre készülök, ez a hétvége maximálisan meggyőzött arról, hogy nem kell elengednem, nem kell elfelejtenem a régi szerepeimet.

Maradok, aki mindig is voltam. Kiegészülve egy KisKópéval. :)

Paff (a bűvös sárkány)

Mélylevegő-beszív-kifúj-mindeneste.
Holnap jobb lesz. Meghúzom magam. Együttműködöm. Nem dumálok vissza. Nem akadok fenn. Nem hasonlítgatok. Nem akarok. Nem állok ellen. Nem fogalmazok meg véleményt. Nem fogalmazok meg kritikát. Nem várok semmit. Nem őrülök meg.

Aztán holnap persze nem meghúzom magamat, hanem fel. Nem hasonlítgatok, hanem hasonlítgatnak. Nem fogalmazok meg kritikát, hanem elszenvedem.

Mélylevegő-beszív-kifúj.
Holnap jobb lesz. Holnap jobban csinálom. Holnap nem adok támadási felületet. Holnap megpróbálok tökéletes lenni, bárhogy is utálok.

Mélylevegő-beszív-kifúj.
Nem megy, megőrülök, felrobbanok, vagy inkább mindkettőt egyszerre. Mindig úgy érzem, hogy Buddha hozzám képest smafu, aztán mégis. Valahol mindig elrontom. Valahol mindig elrontanak.

Mélylevegő-beszív-kifúj.
Mégis hány hete megy ez? Vagy hány hónapja? Hány nap telt el már így? Hányszor próbáltam meg? Hányszor csúsztam a taknyomon világgá? Hányszor próbáltam meg megint? Hányszor kell még nekem az okosabbnak lennem? Hányszor tudok még okos lenni?

Mélylevegő-beszív-kifúj.
Nem szabad ilyen negatívnak lenni. Tele van az életem pozitív dologgal. Tele van az életem örömmel.
Csessze meg az öröm, ha nem tudom megélni, mert totálkáros holtideg vagyok ezektől a baromságoktól.
Ommmmmmm....pozitív vagyok......ommmmmm......nyugodt vagyok............ommmm...........a babának is az jó, nem kell felhúzni magamat minden apróságon............ommmmmm.

Nem a szart nem. Elegem van. Nem vagyok pozitív.

Mélylevegő-beszív-kifúj.
Talán majd holnap.....

12 év NŐ

16 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki nem tud palacsintát vagy rántottát sütni.
16 évesen nem tudtam elképzelni, hogy mi visz rá valakit, hogy addig csiszatolja wc-papírral az ablaküveget, amíg csíkmentes nem lesz; ezen anyámmal egyszer késhegyig menő vitám is volt.

18 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki nem tud egyedül megszervezni egy nyaralást.
18 évesen nem tudtam elképzelni, hogy miért öltözik valaki second hand-ből.

20 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki a szüleivel éljen.
20 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki akkor is tele tankolja a kocsiját, ha nem készül éppen 800 km-es kiruccanásra.

22 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki 6-8 év alatt járjon ki egy egyetemet.
22 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki huzamosabb ideig élvezze, hogy párkapcsolat nélkül, szabadon él.

24 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki ne a saját háztartását vezesse.
24 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki késztetést érez rá, hogy heti rendszerességgel kitakarítsa a lakását.

26 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaki ne 100%-ban a saját jövedelméből, függetlenül éljen.
26 évesen nem tudtam elképzelni, hogy kevesebbet költsek ruhára és szórakozásra, mint kajára.

28 évesen már elég sok mindent el tudok képzelni.
28 évesen tudom, hogy ami tegnap még a szerepemmel, helyzetemmel járó evidenciának tűnt, az lehet, hogy holnap lehetetlen vagy élhetetlen lesz; és ami tegnap összeegyeztethetetlen marhaságnak látszott, az holnap lehet szükségszerű, vagy akár vágyott is.

30 évesen? Kiváncsi leszek! :)

Kismamáknak nem szabad.

3 hete folyamatosan folyik az orrom. Előbb arcüreggyulladás, majd most egy sima nátha miatt nem kapok levegőt, csak hellyel-közzel, időszakosan. Mindenféle népi és kímélő gyógymód kipipálva: gőzöltem, lámpáztam, homeo-bogyókat szedtem, vitamindúsan táplálkozom, ágyban töltöttem x napot, mézes teát ittam köbméter-számra, stb. És vettem egy olyan orrsprayt, amiben csak sós víz van, meg illóolaj; hátha segít majd levegőt kapni időnként. (Igen, erre is rá van írva, hogy terhesség alatt ne használjuk. De a patikus azt mondta rá, hogy nyugodtan. Hittünk neki.)

Ma reggelre - ismét mondom, kb. 21 napnyi levegő-nemkapás, orrkidörzsölés és orrfacsarodás után - eszembe jutott, hogy egy életem, egy halálom, veszek egy tubus Rhinospray-t. Amiről ugyan még baba előtt, az allergia-szezonban is elmondták, hogy elkárhozom tőle; node HATOTT; azaz befújtam, és 2-3-4 órán át nyugtom volt; nem volt irritált a nyálkahártyám, nem kellett annyit fújkálnom az orron, így a bőröm is gyógyult, stb. Egyszóval: óriásit dobott az életminőségemen a használata.

Bementem hát a gyógyszertárba, hogy elkövessem a fent nevezett merényletet saját egészségem, és ártatlan magzatom ellen (akinek bizonyosan sokkal jobb, ha folyamatosan fújom az orrom, rossz a közérzetem, és időnként összerándul az egész testem egy-egy tüsszentés-kapcsán), és kértem egy Rhinospray-t. (Természetesen csak az ártatlan magzat édesapjával való komoly tárgyalások és érdek-egyeztetések után. Node, mit tagadjuk: felelőtlen szadista ő is; aszonta, inkább tényleg vegyünk mostmár, mert ez így nem állapot.)
A következő párbeszéd zajlott le köztem, és a patikus hölgy között:

Én:        - (hangomban bújkáló humorral) Vajon elkárhozom, ha kismamaként ezt fújom az orromba?
Patikus: - (rezignált megvetéssel) Ha kismama, akkor nem szabad.
Én:        - (belenyugvóan) Igen-igen, tudom, hogy ez van ráírva minden gyógyszerre, nade nem tetszik tudni esetleg, hogy az a hatóanyag, ami ebben van, az vajon tényleg olyan nagyon káros-e?
Patikus: - (kitartó váddal) Kismamaként semmit nem szabad. 
Én:        - (felvillanyozva) Igen, tudom. Kismamaként betegnek sem szabad lenni. Dehát ugye mégis...

Ezek után végigzongoráztuk, hogy kipróbáltam minden természetes gyógymódot. És hogy nincs echinacea teájuk, ami pedig immunerősítő lenne. Aztán - nagyon nehezen - beütötte nekem a patikus hölgy a Rhinospray-t. A patika előtt befújtam. Mindennek 2 órája.

Azóta jól vagyok. Még a bűnös tudattal együtt is, hogy most aztán totálisan szétmérgeztem magunkat...