Dolgozol vagy pénzt keresel?

Kölyökkoromban, amikor megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek (vagy később, hogy merre tanulok tovább), mindig volt egy amolyan álomszerű képem róla, hogy majdan hogyan fogok dolgozni. Elképzeltem magamat a menő pszichológusi irodámban, ahogy a kanapén beszélgetek; egyetemi katedrán, ahogy angol irodalmat tanítok...És már nem emlékszem a többire, de a lényeg: elképzeltem magamat egy csomó olyan helyzetben, amit még messziről, ellenszélben sem ismertem. Persze, nagyon királyul néztem ki. Hiszen olyannak képzeltem magam. Ezért aztán könnyen beleszerelmesedtem ezekbe az alternatívákba - a realitással való legkisebb kapcsolat igénye nélkül.

Így lettem (egyelőre) lelki pályaelhagyó. Mert ami elméletben szépnek tűnt, az a gyakorlatban nem köt le annyira, mint ami elméletben melósnak, koszosnak és helyenként dögunalmasnak tűnt. Így van ez.

Emiatt érzem óriási értékét - és legalább akkora súlyát - annak, hogy a környezetemben lévő fiatalok a munkámat valamilyen szinten etalonnak tartják, és mint olyat, követendő mintaként könyvelik el. Ezért tartom fontosnak, hogy sokat beszélgessünk az összes edzői, túra- vagy táborvezetői feladatról; ezért vonom be őket szívesen a mindennapjaimba, az unalmas rutinokba, a nemszeretem-feladatokba is. Ezért (is) mutatom ki előttük nyíltan a munkámmal kapcsolatos haragomat, szomorúságomat vagy csalódottságomat éppúgy, mint a sikerek felett érzett örömömet vagy elégedettségemet. Ezért szeretnék mini-képzést szervezni nekik jövő nyáron, ahol ténylegesen szembesülhetnek az általuk pillanatnyilag idealizált, "megálmodott" életvitel minél több aspektusával.

Nem akarok mindenkiből túravezetőt, táborvezetőt vagy edzőt nevelni. Nem akarok célt adni a kölykeim kezébe; konzervből, saját megoldásaimat erőltetve, készen. Viszont - ahányuknak csak lehet - szeretnék eszközt adni a kezébe; egy reális képet a lehetőségekről, és ami még több: igényt, erre a reális képre. Tudatosságot a választásban - ebben csakúgy, mint bármelyik későbbiben. Magabiztosságot abban, hogy igenis dönthetnek a sorsukról, informálódhatnak a döntés előtt, és vannak eszközeik arra, hogy a kiválasztott irányba induljanak, haladjanak.

Büszkeséggel tölt el, hogy ezek a fiatalok dolgozni akarnak, nem pénzt keresni. Szeretnék úgy élni, hogy a példámat látva hihessenek ebben, és ne adják ennél alább.

Gombóc

Imádom a zsemlegombócot. Csakis a zsemlegombóc miatt szerettem meg a párolt káposztát. A zsemlegombóc miatt tanultam meg Eszterházy csirkét főzni. A zsemlegombóc miatt még akár karajszeletet is sütök. Imádom a zsemlegombócot.

A múltkorában felhívtam Jóanyámat, hogy hogyan kell zsemlegombócot készíteni.
A következő receptet adta:

Végy 1 pár kényelmes cipőt. Menj le a boltba. Vegyél egy zacskó Gergely márkájú zsemlegombócot. Járj el a hátoldalon írtak szerint. Jó étvágyat!

Így tettem, és nem csalódtam. Anyám receptjei mindig beválnak...

Ma azonban tökéletesítettem. A következőképpen:
Végy egy autóval rendelkező, hasonló ízlésű Főnököt. Menjetek el együtt a Lidl-be. Vegyél néhány zacskó zsemle-, máj-, és szalonnás-gombócot (esetleg még a főzőtasakos zsemlegombócból is beszerezhetsz párat, én azt nem találtam meg). A munkaidő végéig tedd hűtőbe. Otthon járj el a hátoldalon írtak szerint. Jó étvágyat!

Lehet, hogy átküldöm a receptet Anyámnak.

Mérleg

Egy éve Székesfehérváron laktam, Budapesten dolgoztam. Kétszer 110 percet utaztam munkába és munkából naponta. Utáltam a szervezeti keretet, nem találtam a hangot a kollégákkal. Nem volt saját szobám, egy tornaszertárban dolgoztam.

Nyáron már Hullámhegyes keretben, de még jóval kevesebb tudatossággal, marketinggel és összhanggal - s így alacsonyabb hatékonysági fokon - vezettünk táborokat, túrákat.
Szabadidőmben...már nem is emlékszem. Nyünnyögtem, hogy sportolni kéne?
Szombatonként falmászó edzést tartottam 2-3 csoportnyi gyerkőcnek.
És határozottan versenysúlyom fölött voltam...

Ma Székesfehérváron élek, Móron dolgozom. Kétszer 45 percet utazom munkába és munkából naponta. Nagyon jó az összhang a főnökömmel, és a kollégákkal is alakul. Saját szobában dolgozom, amit a saját ízlésem szerint volt lehetőségem kialakítani, berendezni.
Nyáron Hullámhegyes keretben, aktív marketinggel, rengeteg türelemmel és összehangolódással, egyre szélesebb körnek vezettünk táborokat, túrákat. Egyre több időm, energiám megy az egyre szaporodó egyesületi ügyek intézésére - már nem sokáig kell várnom ahhoz, hogy az lehessen a fő tevékenységi köröm, amiért élek-halok!
Szabadidőmben elkezdtem aktívan sportolni: rendszeresen futok és mászom.
Heti 5 csoportnyi falmászó edzést tartok, és másik 4-et koordinálok.
Szexisnek és energikusnak érzem magamat.

Ha így folytatom, még néhány év, és elérem a Nirvánát! :D

Fotóriport

Éjszakai mászás a cseszneki via ferrata pályán. Luca 6 éves. Áron, az édesapa imádja a hegyi sportot, tele van történetekkel. Gyakran mesél erről a lányának is. Utánam másznak.

Egyszer csak Áron a hátam mögött felnyihog. Nem hallom Lucát, de Áron közvetít; a kölyök mindentudó hangsúlyát csak hozzáképzelem:
- Apu! Még egy kicsit feljebb mászunk, és komolyan elkezd vérezni az orrom!

Money on my mind

Megfigyeltem, hogy az embereknek mennyire fontos a pénz.
Blődnek tűnhet az állítás, merthát: persze, álszent, aki azt mondja, nem fontos. Abból veszünk ételt, ruhát, fizetjük a rezsit, tankoljuk az autót.
De én most nem erre gondolok.
Az embereknek nem (csak) az a pénz fontos, amiből az életüket finanszírozzák. Az embereknek az a pénz is brutálisan fontos - vagy legalábbis a viselkedésük abszolúte ezt tükrözi - amelyiknek sem a léte, sem a hiánya nem okoz különösebb változást az életminőségükben.

(Álljunk meg egy szóra, és definiáljuk a "különösebb változás"-t. Én azt értem ez alatt, hogy semmi olyan változást nem hoz az életükben, amire 2 hónap elteltével is fontos veszteségként vagy lemondásként emlékeznének vissza. A "nem tudtam megvenni azt a csinos felsőt" vagy az "inkább otthon főztem kávét, nem ültem be kávézni egyedül" nem ilyen. A "zaciba kellett adnom a jegygyűrűmet, hogy ne kapcsolják ki a villanyt", vagy a "nincs normális télikabátom, de momentán nincs miből újat venni, úgyhogy inkább 3 pulcsit húzok alá, hogy ne fagyjak meg" már igen. Szerintem. De az én értékrendemmel simán vitába lehet szállni!)

Úgy tapasztalom, hogy az emberek egyfajta furcsa, egyezményes társasjátékot játszanak. Az a lényeg, hogy minél több pénz maradjon a zsebünkben. A józan ész, a korábbi megállapodás, az emberség nem ér pontot; az élmények csak kis színes matricák, amik nem számítanak be a nagy végső elszámolásnál. Mert akkor bizony számolni kell. (Csak tudnám, mikor? Végülis: még egy koporsón se láttam tetőcsomagtartót...)

Könnyen vagyok: nincs gyerekem; saját lakásban élek; nem vonnak törlesztőrészletet a fizetésemből.
Másrészről meg: könnyen vagyok, mert azt tartom fontosnak, hogy legyen mit ennünk, legyen hol aludnunk, és legyenek körülöttünk a szeretteink. A többit megoldjuk. Mindig is megoldottuk.
Nagyon szabadnak érzem magamat ettől, és mindig nagyon megütközöm rajta, ha azt tapasztalom, hogy másokat milyen rabságba képes vonni a pénz. Olyan értékeket engednek el; olyan döntéseket hoznak meg amik alapvetően nem a sajátjaik, amik a megszokott, emberséges természetük ellen valóak; amiken érződik, hogy kényszer alatt teszik, és ezt a kényszert a félelem szüli: a félelem a veszteségtől, a bukástól.

Sokszor haragszom, morgok az ilyen döntések miatt. Holott inkább örülnöm kellene a saját szabadságomnak, a saját biztonságérzetemnek, amelynek hála nem kényszerülök ebben a tekintetben kifordulni önmagamból.
És ha meg is ingok: mellettem a szuper Férjem, aki megnyugtat, hogy jól gondolkodom; mellettem a fantasztikus kölykeim, akiknek ugyanaz az érték, ami nekem. Így könnyű. Így könnyű.

Hajrá Többiek! :)

Tisztelet (a kivételnek)

Szeretek alaposan dolgozni. Pláne abban, amivel még szívesen is foglalkozom.
Ha táborozni megyünk, én inkább 3-szor elküldök minden infót, és óriási, színes betűkkel hívom fel a figyelmet arra, ami biztosan ne maradjon otthon. Esetleg telefonon is rákérdezek.
Ez az alaposságom a fogadó-oldal reakciói alapján 80%-ban szükséges, 20%-ban túlbiztosítás. Nyíltan vállalom. Én ezt így szeretem. Inkább előre legyek sok, mint utólag kevés...

Teszem mindezt szeretettel, tisztelettel és alázattal. Nem oktatok ki senkit, nem hívok fel senkit hajnali 6-kor, hogy becsomagolta-e a fejlámpáját, (általában) nem produkálok hisztérikus reakciót, ha mégsem (mert általában fel vagyok rá készülve, hogy valaki úgyis elfelejt valamit).
És nagyon határozottan hiszem, hogy mindezen hozzáállásomért valamiféle tiszteletet érdemlek, a szónak abban az értelmében, hogy a fogadó oldal legalább tekintetbe veszi az erőfeszítéseimet. Nem arra gondolok, hogy megköszöni. De arra mondjuk igen, hogy amit írok, azt elolvassa...

A szolgáltatói szféra kemény hely, ismerem. Folyamatos versenyben vagyunk másokkal, az idővel, az elemekkel. Nem várom, hogy bárki simogassa a fejemet azért, mert "Milyen nagyon jól csinálod!". Az a dolgom, hogy jól csináljam. Ha nem, akár haza is mehetek.

Ugyanakkor a héten többedszerre érzem azt, hogy az emberek fejében valahogy nem áll össze a kép, hogy egy mosolygós visszaigazoló email (Rendben van a szállásod, várunk Titeket!), vagy egy csengő hangú telefonos tájékoztatás (Igen, mehettek ma edzésre, Bogi vár Benneteket!) mögött milyen logisztika; ilyen mentális és időbeni erőforrás-igény van. Mert ahhoz, hogy ezt írjam vissza, fel kell hívnom 3 szállásadót, mire az első visszahív, hogy ja, mégis oké. Fel kell hívnom a felszerelés-kölcsönzőt, hogy van-e ennyi cucc még. Újra kell számolnom a mennyiségeket a bevásárló listámon. Ki kell találnom a telekocsi-logisztikát. El kell küldenem 3 emailt. Vagy fel kell hívnom Bogit, és ki kell találnunk, hogy hogyan oldja meg a délutánját, ha mégis/mégsem kell edzést tartani.
És mindezt gyorsan, hatékonyan és mosolygósan kell tennem, mindenkitől elnézést kérve, hogy az utolsó pillanatban van változás, mindenkinek megköszönve a gyors segítséget, megtámogatva a további együttműködést.

Ez a dolgom. Szeretem csinálni, élek-halok érte. Azt viszont nem értem - és nem is akarom megérteni, hogy az embereknek miért nem tűnik fel, hogy a rengeteg pozitív hozzáállás és mosoly mögött bizony nagyon komoly munka van; hogy akkor is vannak határaim, ha nem jelzem őket morgással, ceccegéssel, kelletlenséggel, grimaszolással. És igenis megérdemlem, hogy megtiszteljenek engem, és a munkámat annyival, hogy

• odafigyelnek arra, amit mondok, írok,
• elolvassák, meghallgatják és komolyan veszik a tájékoztatásaimat,
• betartják az általam megadott határidőket,
• válaszolnak, visszajeleznek a leveleimre, ha szükséges.

Valószínűleg azért nem, mert gyorsan, alaposan és kedvesen teszem a dolgom.
De - kérdem tisztelettel - csak azért legyek hanyagabb, lassabb vagy taplóbb, hogy ne mindenki az utolsó pillanatban várjon tőlem csodát? Tényleg erre lenne szükség?

Na, azt várhatjátok!

Szoba Update

Beköltöztem.
Ott marad a pulcsim, ahová leteszem. Van értelme papucsot tartanom. Nem kell naponta elmosnom a bögrémet csak azért, hogy senkinek ne legyen útban.

Ezen felül le tudom ültetni kulturáltan a hozzám érkező szülőket, a gyerekekkel pedig tudok játszani, kúszni-mászni a szőnyegen.

Azaz nem csak kényelmes, de még (végre!) dolgozni is tudok!
Boldogság! :D

A facebook törődik velünk...

...vagy legalábbis a fogyasztói szokásainkkal.

Most így utólag komolyan sajnálom, hogy nem csináltam PrintScreen-képeket arról, amit a közösségi oldal nap, mint nap az arcomba nyom.
Minden másfél éve kezdődött. Addig teljesen átlagos fiatal nő voltam, a szokásos marketing témákkal: ruha, cipő, pasik, stb. A fészbuk is ehhez képest talált meg a mindenféle reklámjaival. Node. Tavaly februárban bátorkodtam megosztani az ismerőseimmel azt az örömöt, hogy boldog menyasszonyként folytatom tovább a mindennapjaimat. És ezzel lavinát indítottam el.

Az esküvőig - vagyis: annak facebook-os megjelenéséig - sorban kaptam a menyasszonyi ruhás, cipős, esküvői kajás, fotós reklámokat. Ami valamilyen szinten rendben is volt. Még akár jól is jöhetett volna valamelyik.
Az már sokkal jobban bökte a csőrömet, hogy az esküvő után azonnal a babavárós tematika kezdett el neonszínben villogni, ahogy beléptem; mintha csak azért lehetne férjhez menni, mert úúúúúristen, jön a gyerek!...De valamilyen szinten még ez is belefér a tűréshatáromba. Ma Magyarországon szerintem az esküvők legalább 60-70%-a után fél éven belül megszületik az első baba. És ezt a marketingesek is tudják. Kár lenne ezt a ziccert kihagyni.

A hétvégén lesz az első házassági évfordulónk. Pár hete veszem észre, hogy ahelyett, hogy a "Mivel lepd meg a Férjed, hogy különleges legyen ez a nap" típusú hirdetések helyett (ami szintén elég undorítóan életembe-belenyúlós cukorsziruppal leöntött műbalhé lenne, de ismét: marketing-ziccer, megértem) a következőket kapom (és ez nem az első, nem is az egyetlen...):

Fel vagyok háborodva! Ha 1 évvel az esküvőm után még nem vagyok terhes, akkor valami komoly bajom van? Konkrétan tutira beteg vagyok?
Mereven elutasítom azt a világot, azt a társadalmat, ahol lehet, ahol szabad egészséges, fiatal nőket ilyen és ehhez hasonló ingerekkel bombázni. Mert ha tudatosan észre sem veszik, tudat alatt simán beépülhet az énképükbe, hogy valami baj van velük, csak azért, mert nem hozzák a marketingesek szerint elvárható papírformát.
Hányingerem van.

Emellett pedig szerencsésnek érzem magam, hogy egyáltalán észreveszem, mi folyik itt. Mennyi nő lehet, akinek fel sem tűnik, hogy mivel agymossák nap, mint nap, csak mindig esik 8 pontot az önértékelése, optimizmusa, ahányszor csak ránéz ezekre a szarságokra?!

A Szoba

Amikor - ezelőtt 2 évvel - elkezdtem iskolapszichológusként dolgozni, a rendelet már akkor is a következőkben határozta meg az iskolapszichológusi munka tárgyi feltételeit:

Iskolapszichológusi szoba: ha az iskolapszichológus alkalmazása kötelező, iskolánként (székhelyen és telephelyen) 1 db
S ezen belül:

• Asztal 1 db  
• Szék 4 db 
• Zárható irattároló szekrény 1 db  
• Számítógép perifériákkal 1 db  
• Ruhatároló (fogas) 1 db  
• Szeméttároló 1 db 
• Telefonkészülék 1 db  
• Szőnyeg  1 db  

Ehhez képest nyilván állati boldog voltam, amikor a fejlesztőpedagógus beengedett a saját szentélyébe (a szentély egy használaton kívüli tornaöltözőből lett kialakítva...), és megtarthattam ott, az amúgy is orbitálisan sok, heti 8 órámat. Igaz, néha kizárt (néha olyankor is, amikor konkrétan az ajtó előtt vártam, hogy bemehessek a cuccomért); és nem, nem volt helye a dolgaimnak; de örültem, mert nem a folyosón dolgoztam, mert volt munkám, és mert világbéke. Leginkább világbéke.

(Eközben a kollégáimnak valamiért már ekkor is volt normális szobája. A fiataloknak is. Ekkortájt már gyanakodtam, hogy lehetséges, hogy én ülök háttal a mozinak...)

Ez az idilli állapot azonban hamar véget ért. A következő szeptemberben a nevezett tornaöltözőt is befogták a munkába, így a már összeszokottan egymásra fújó párosunk az utcára - akarom mondani a folyosóra került. Volna. A kollegina persze időben kapcsolt; zsíros társadalmi kapcsolatai révén sikerült is építtetnie (!!!) magának egy mozgásfejlesztő (!!!) termet az alagsorban. Nagy ablakkal, eszközökkel, legalább 8*8 métereset. Ide már persze csak elvétve mehettem be órát tartani. Kár volt belém.

(Ez még a néhai tornaöltöző. Itt a kollegina már - félig - kiköltözött, át egy szebb jövőbe.)

Némi huzavona után kiderült, hogy ugyan van egy szabad helyiség, de ezt valamelyik - szintén befolyásos - kollegina raktárnak használja. Az igazgató pedig kiállt a munkám szakmaiságához szükséges feltételekért. Ja bocs, nem. Nem volt vér a pucájában. És felküldött a tornaszertárba dolgozni.

Ígyhát ebben az időszakban a II. kerületi kétségekkel küzdő, tanácsért folyamodó szülőkkel végülis volt lehetőségem zárt térben, kiváncsi tekintetektől mentesen szót váltani. Igaz, hogy az asztalom egy kiszuperált egy személyes gyermekpad lett, és körülöttem a dobbantók, labdák, színpadi kellékek, jelmezek, és még ki tudja, mik tökéletesen kaotikus egyvelege vonta magára a kliens figyelmét; igaz, hogy ha lekapcsolták a folyosón a villanyt, akkor nálam is sötét lett; igaz, hogy továbbra sem tárolhattam sehol a felszerelésemet (Ja de. 2 szinttel lejjebb kaptam egy szekrényt...), és igaz, hogy néha benyitott valamelyik testnevelő a szivacsokért, vagy a hegedűtanár, hogy siessek már, mert ő is itt tartana órát; de végülis el tudtam látni a munkámat, amiért fizettek. Ez a lényeg, nem igaz?

Talán a sok dobbantó hatására, de hamarosan én is dobbantottam...

Dolgozom Móron. A szoba mindenkié. A laptop az enyém...

Így kerültem Mórra. Ahol ugyan feltűnt a rossz matek, hogy 4 szobában dolgozunk velem együtt 5-en, de ez aztán plasztikusan megoldódott. Valamiért mindig, minden kolléga segített; amikor nem volt pardon, túlvállaltuk magunkat, azt meg átvészeltük valahogy. Persze, itt is dolgoztam a "folyosón". Persze, itt sem volt saját polcom. És nem, itt sem tudtunk a számomra kijelölt helyiségben felállni, megmozdulni, földön játszani a kölykökkel - hely hiányában. De itt már legalább mindenki számára a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a pszichológus zárt ajtók mögött, csendben, zavartalanul tud dolgozni. És igyekeztek segíteni, hogy ez meg is valósuljon.

Itt épp nem sikerült jól a logisztika. Terápia és reggeli, egy helyiségben...Végülis: életszerű.

Újabb év telt el, és - bármilyen kicsi is legyen a móri épület - az én szobám falait gipszkartonozzák, festik. Ma veszek szőnyeget - ahová igenis le lehet ülni, feküdni kölykökkel; holnap viszek még néhány szükséges kelléket, és beköltözöm. A saját képemre, kényelmemre rendezkedem be; amit leteszek, az holnap a helyén vár meg; nem leszek senkinek útban. Úgy alakíthatom ki a rendszert, hogy nekem kézre álljon, hogy én kényelmesen mozogjak, dolgozzam, létezzem benne.

Hát, eljött ez is. :)

Sorsfonál

Vannak emberek, akikkel a sorsunk itt-ott időről időre összeér. Nem főszereplői az életemnek abban az értelemben, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban, nem függünk egymástól, nem ismerjük egymás minden lépését, érzését. Sokkal inkább vagyunk jószándékú szemlélődők egymás színpadának nézőterén, mégcsak nem is az első sorban (ott nagy a fluktuáció).

Valahol, valamikor fontosak voltunk, fontossá váltunk egymásnak. Megismertünk egy szeletet a másikból; kicsit megnyíltunk, kicsit mertünk gyengék meg önmagunk lenni; kicsit talán megálltunk, mert a másik olyan utat mutatott, amin még nem jártunk. Aztán végül mégis másfelé - a magunk útján - indultunk tovább.

Néha találkozunk. Talán beszélünk. Talán még azt sem. A legtöbbször csak felszínesen. Néha gondolkodom, hogy meg kellene állni, elkapni a másik karját (ha akarja, ha nem) valami szoros, támogató ölelésbe, és a fülébe suttogni, vagy az arcába kiáltani, hogy "Hahó, itt vagyok, látlak, nem vagy egyedül! Egyszer régen megszerettelek, és azóta sem nőtt be a szívem lágya!"

Aztán csak elnézem, messziről, ahogy újból elgurul a gombolyag, lepereg róla a sorsfonál, és már megint messze járunk egymástól, talán még álmunkban sem érnek össze a gondolataink. Nézek, hallgatok, szemlélődöm. És várom a nézőtéren, hogy végre tapsolhassak a másik sikerének. Kicsi vagyok, elveszem a tömegben. Nem hallja majd a hangomat.

Nem is baj. 

Jó megélni, hogy ezekben a találkozásokban tisztán és önzetlenül, elvárásoktól teljesen mentesen tudok jelen lenni. 

Jó volna ilyen tisztán és egyszerűen szeretni mindenkit - azokat is, akikkel szemben van vesztenivalóm...

Lábadozom

...pedig nem is voltam beteg. Csak lenyomtam egy szezont.

Így jobban belegondolva, inkább olyan ez, mint a másnaposság, egy atomkirály buli után. Zseniális volt, minden pillanatát imádtam, most viszont minden porikám fáj, és bár nem tudom megígérni, hogy nem csinálok ilyet többet, most egy darabig biztos nem...

Ma már nem ébredtem úgy, mint akit agyonvertek. Az elmúlt egy-másfél hétre visszatekintve ez komoly előrelépést jelent. Már majdnem elmentem futni is - képes lettem volna már rá - de aztán inkább szigorúan letiltottam magamat, nehogy visszaessek a tegnap délutáni brutális energia-minimumra. Azt hiszem, az nagyon terhelő lenne az emberiség számára...

Lábadozom, és közben már mennék újra, hegyeket mozgatnék, szárnyakat bontanék, de tudom, éreznem kell, hogy még nincs elég erőm hozzá. Azért még felébredek éjszaka az allergiára (szigorúan 4 után és szigorúan egyszer, ez is előrelépés már), azért könnyebben kijövök a sodromból, mint általában. Még így is azt érzem, hogy brutálgyorsan regenerálódik a szervezetem. Egyetlen itthon, nagyjából punnyadva töltött este máris csodákat tett velem. Ami azért valljuk be, nem túlságosan nagy áldozat.

Egye fene: várom már a szombati kenumaratont!

Egy kicsit. ;)

Otthon, Te Édes!

Engem simán magával vihetne a cigánykaraván. (Feltéve, hogy a Férjemet is hozzák...) Lételemem a mozgásban levés, képtelen vagyok megülni a seggemen. Ha véletlenül mégis kellene, akkor kitalálok valami izmos feladatot a saját szórakoztatásomra, hogy ne őrüljek meg egyhelyben.
Július 26-a óta nem voltam még egybefüggő 48 órát itthon. Szigetköz, kölykök, nyaralás, túra, továbbképzés váltották egymást egy hónapon át. (Oké, előtte se' rohadtunk a panelban, csak júliusban előfordult, hogy 3 napig is szégyenszemre itthon evett minket a fene. De azért lenyomtunk 2 turnust, voltunk a Szigetközben x-szer, felderítettük a cseszneki via ferrata pályát, meg ilyenek...)

Ilyenkor szokták megkérdezni, hogy "Most akkor panaszkodsz, vagy dicsekedsz?", és be kell valljam, egyszerre a kettőt.

Imádom a (cigány)életünket! Semmiért nem adnám oda.
De aki rá akat venni, hogy ma délután elmenjek hazulról, arra rávágom a telefont. Vagy összetörök a fején valamit, komolyan.
És most egy jó darabig NEM fogom decathlonos bevásárlótáskába gyűjtve hurcolni egész nap a hajszárítómat, fogkefémet, melegpulcsimat, pénztárcámat, hajkefémet, váltózoknimat, stb, stb, stb! És egy jó darabig nem fogok felöltözni azért, hogy kikászálódjak az éjszaka közepén pisilni! Kádban fetrengve fogok lábat borotválni, ráülök a wc-re és a TELJES RUHATÁRAMMAL gazdálkodom! Jaaaa, és ha valami koszos, akkor kimosom. Mosógépben! Gyalog fogok boltba járni, mert itt van a sarkon, és nem hagyom el a wifi hatósugarát.

Egy jó darabig.
Egészen pontosan azt hiszem, szombatig délutánig.

Kegyetlen dolog ez a szerelem! :)