Röviden

Gyönyörű idő, kevés fok, sós medence, sok külföldi nyugdíjas, fini kaja, tömegnyomor a svédasztalnál, pancsolás a medencében, sok pihi, sok mosoly, félidő.
Puszi Nektek a tenderpartról!

Recept anti-sikerélmény esetére ;)

Vannak emberek, akiknek minden egy árnyalattal jobban sikerül, mint nekünk - látszólag minden különösebb ok nélkül. Nem szebbek, jobbak, ügyesebbek, tehetségesebbek nálunk - a puszta véletlenek összjátéka látszik segíteni nekik.
Namármost utálhatjuk magunkat érte, hogy miért is jönnek be jobban az ő eredményeik, mint a mieink.
De (arrogáns módon) utálhatjuk inkább őket is.
Az legalább tuti kevésbé veszedelmes az idegeinkre. :)

Hazafelé...

Ülünk az Unoban. Zsombor kókadozik, ritkán ad életjelet; én már vigyorgok, mint a tejbetök, mert kezdem érezni a tagjaimban a bűvös ernyedést: vége a nyári idénynek (ha csak 20 perce is), Frodó szóval tart, hogy ne aludjak el az elkövetkező 250 kilóméteren.
Elkérem a dobozos jegeskávémat Frodó bal füle mögül, amit kissé nehézkesen talál meg (mármint a bal füle mögét). Végül mégis megleli, majd hangos anyázás közepette imígyen szóla:

- Valami kifolyt ebben a zacskóban. És most, hogy az ölembe vettem, úgy nézek ki, mint aki a nadrágjára piszkított valami sietős együttlét során...

Aki ismeri Frodót, az tudja, hogy ez hogy hangozhatott.
Én annyira röhögtem, hogy meg kellett állnunk a főút mellett.
Meg persze azért is meg kellett állni, hogy kimossuk Frodót a "piszkából". Olvadt vaj volt, és nagyon hiteles...:P

Régi emlék (ami motoszkál, és nem hagy nyugodni hajnali 4-kor, úgyhogy inkább kiírom)

"Halott virágok illatát
Nyögik a fák,
És megrázkódik a táj:
Valami véget ért. Valami fáj."

Kényelmes ágyban, hátamat puha biztonságnak vetve írok. Mellettem a párom szuszog nyugodtan, ütemesen. Nincs okom aggodalomra, sem elégedetlenségre - béke van bennem és boldog nyugalom.

Valami bennem mégis motoszkáltatja a régmúltat. Rég-, írom, pedig csak néhány év távlatáról van szó...

Gyönyörű őszben suhanok keresztül a tájon. Az orromban frissen begyújtott kályhák kémény-illata, a szemem előtt meleg alkonyi fények tündökölnek. Kell már a pulóver, de a kabát még meleg; elkel már a puha sál, ami selymesen átölel. Nem nagyon van hová menni, de bizton tudom, hogy van Kivel; a problémák elrebbennek, eltörpülnek; majd biztosan lesz valahogy.
Vasalt férfiingek a majré-vason. Vállra vetett lány gitárral a másik kézben. Órákig nyúló meleg és megnyugtató telefonok. Instant költözködés a két karommal, és egy ronda kis zug, ahol magunk lehetünk - ha és amikor. Vér és verejték. Rosszkor érkező riadt kicsi lány. Éjféli kávék. Ikea-dizájn napi nyomor. Úszás az októberi Dunában és kergetőzés csakéntudomhol. Csütörtöki bulik. Utazós zenék. Lábról leesős gyengeség a Wesselényi utcában. Éjjeli keresés-találás Turán. Viva la vida, cserbenhagyásos gázolás és fejjel előre érkezés oda, ahová senki sem hívott. Első éjszaka az autópálya mellett. Cigányélet. Felelősségvállalás más tetteiért. Benzinpénz. 17 perc és 100 perc 24 órán belül ugyanazon a távon. És kilesett cigaretta bizonysága az erkélykorláton kihajolva.

Nutellás croissant. Édes, de már-már émelyít. Soha nem tudtam már jó érzéssel megenni utána. Akkoriban minden reggel fülig kikentem magamat vele. És azt hittem - tudtam - ,hogy ez a boldogság; hogy ez a szabadság. És valóban lehetséges, hogy az is volt.

Több, mint nosztalgia van ebben az írásban. Személyektől és konkrét élethelyzetektől függetlenül még mindig iszonyúan fáj. És félek tőle, hogy fájni fog, míg világ a világ.
Nem az elvesztett személyek, vagy lehetőségek marnak belül - sokkal inkább az ottvesztett illúziók egy férfi oltalmazó karjáról, és két tökéletesen egymásnak rendelt szellemről. Az egyféle és változtathatatlan, részrehajlás és torzítás-mentes IGAZSÁGRÓL, amit egy férfi egy nő szemébe mond, fülébe suttog. Egy helyről, ahol mindig sütnie kellene a napnak. Áldozatokról, amik csak utólag váltak azzá. Megérzésekről, amik csak később igazolódtak hátborzongató pontossággal.

Belül valahogy mindig tudtam, éreztem. Hajnalban az íjász-pálya és az akkor még meg-nem-épült csónakház között is; a Nagyerdőn is; a HÉV-en ücsörögve is; és még számtalanszor.

Mégis mentem vakon, hittel, teljes és tökéletes odaadással a bizonyos szomorúság és gyötrelem felé. Mert ezek - ha nem is ilyen nyúlfarknyi idő után, de azért előbb vagy utóbb - bizonyosak voltak.

Értem is akkori önmagamat, meg nem is. Talán néha kicsit belehalnék ebbe-abba, ha nem tudnám ezt a megölő-megerősítő "élményt" magam mögött. Mert kérgesebb, acélosabb lettem tőle, az már biztos.
És kicsit gyanakvóbb, egy mákszemnyivel kevésbé felszabadult is, azt hiszem.

Várom az őszt, és a legszentebbül remélem - a legvadabbul akarom és lélegzet-visszafojtva vágyom -, hogy ne az az ősz szülessen újjá benne - hogy kapjak végre egy olyan őszt, ami feledtet minden eddigi emlékezetes-fájó őszömet. Ami - hasonlóan az akkoriakhoz - megtisztít, és talán kicsit át is formál a katarzisában.

Érzem gyűlni magamban az erőt. A felejtéshez. És az emlékezéshez.

VÉGE

Az idei vízitúraszezont 342 táborozóval, 52 munkanappal, 30 kenuval, 11 táborral, 3 autó-szervízeléssel, 2 kórházba menéssel és 1 komolyabb sérüléssel LEZÁRTAM.

Megyek, nyalogatom a sebeimet.
Ha esetleg nem írnék, ne válaszoljatok!

Férfiak...

"-Nincs tiszta alsógatyám." - hangzik a tárgyilagos kijelentés.

A gyomrom kicsit görcsbe rándul. Szegénykém, nem viselem megfelelően a gondját! Igaz, hogy az elmúlt hétben nem tartózkodtam itthon; meg persze az is igaz, hogy előtte üresre mostam a szennyest; és persze több alsónadrágja van 7 darabnál; node mégis! A háziasszonyok legalja vagyok, mosnom kell, de rögtön!

Azután a lelkifurdalás tovább fokozódik, amikor rádöbbenek, hogy elszüttyögtem az időt, a mosás meg persze sehol; nemsokára indulnom kell a fodrászhoz, utána pedig pizsama-parti Lillánál. Hullámokban önt el az önvád, és szennyesválogatás közben hívom a fodrászt, hogy nagy gond-e, ha elkések, és megvárom, míg kiteregethetek.

Szerencsére nem értem el.
Amikor ugyanis már a gépben voltak a fehérneműk, konstatáltam, hogy se mosószer, se öblítő nincs itthon, alig-alig lötyög valami felhigított lé a flakonjaik alján.
Hogy miket is gondoltam konkrétan, azt most nem részletezném, mindenesetre féltő gonddal kiválogattam az én Kedvesem 5 darab koszos fehérneműjét, majd a felhigított löttyökkel a mosógép gondjaira bíztam egy negyed órás program erejéig...

Remélem, holnapra Zoli vesz mosószert.

Régmúlt idők jelene

Keresem, kutatom, összekaparni igyekszem az életem azon pillanatnyi időszakait, amikor mertem felhőtlen, amikor mertem görcstelen és saját magamért való lenni.
Nevezhetjük ezt szerelemnek, de én méginkább nevezném szabadságnak - a tett, a gondolat, az indulat, az érzelem szabadságának.
Színekre emlékszem, és illatokra. Ruhákra, amik befonták a testem, puha tapintású meleg kelmékre, érintésekre, nevetésekre, dalokra, mozdulatokra is emlékszem.
Emlékszem az időkre, amikor mertem belevetni magam önmagamba, és nem féltem a visszacsapó, fojtogató hullámoktól.
Akkor, ott, úgy tudtam úszni.

A lábam lassan sziklát ér,már talán nem soká kell kapálóznom most sem. A dal, a fény, a művészet, a bohém boldogság lassan szétárad bennem most is, mert talán már tudom, hogy mit, tudom, hogy hogyan keresek.

Gyerkőc voltam még. Imádtam enni, talán a legkedvesebb dolog volt számomra a világon. "Ne edd le magad!" Én csak habzsoltam gondolkodás és fékek-gátak nélkül. "Ne edd le magad! Miért nem figyelsz oda?! Ha mégegyszer megtörténk, elveszem!" A fejem minden falat után lassan-lassan görcsösen a mellkasomra tévedt - vajon van-e már bűnjele az ártatlan élvezetnek?

Nevetni jó, de nevetni nehéz dolog. A fűben hempergéstől koszos leszel fülig, mégis ez az egyetlen módja a megtisztulásnak. Spontánnak lenni, őrültnek lenni, mosolyogva tenni, ami tetszik, és kacagva futni az álmaid után - hát ilyen voltam akkor, azokban a mikronnyi pillanatokban, amikor éppen átszellemülhettem, át tudtam szellemülni a boldogságban.

És ezt nem a kívülállók, nem a "mások" határozzák meg - hiszem. Nem a társ, nem a barátok, nem a szülők, rokonok, kitudja kicsodák. A döntés a magamé, hogy tudok-e, hogy merek-e csodálatos ember lenni. Csodálatos, sugárzó, aki betölti életörömmel a közeget, amelyben él. Aki akkor is energikus, ha fáradt. Aki akkor is boldog, ha épp szomorú.
Boldog, mert ő maga lehet. Boldog, mert nem kötik ostoba kötelmek. Boldog, mert nem kényszeríti belső erő, hogy görcsösen gondolkodjon, mielőtt cselekszik. Mert tudja, hogy a tettei helyénvalók. Mert tudja, hogy aki szereti, az a tetteivel együtt, teljes egészében fogadja el.

Boldog vagyok, hogy megtaláltam ezeket az elrejtett perceket a múltban; és boldog vagyok, mert úgy érzem, lassan újból átjár az alkotó erő.
És remélem, ez virágba borítja majd mindenki életét egy kicsit, aki velem, aki mellettem, aki körülöttem él.

Café Ponyvaregény

A Café Ponyvaregény legújabb felfedezéseim egyike. Első alkalommal az idei nyár angoltáborai kapcsán kerültünk együttműködésbe - a heti program egyik napján itt fogyasztottunk gyermek-menüt a csemetékkel. A hely már ekkor nagyon szimpatikusnak tűnt - úgy gondoltam, ide előbb vagy utóbb vissza kell térnem.

Így is történt tegnap, elő-születésnapi vacsorázás céljából.
A Café Ponyvaregény nem fekszik forgalmas helyen - úgy is mondhatnám, hogy forgalmatlan helyen található - 300 Ft-os fix áron leparkolja az ember a gépjárművet, majd könnyed, 10 perces sétával éri el az objektumot (ami persze Apunak tortadobozzal hosszúnak tűnt, de bizton mondhatom, megérte).
A hölgy már az asztalfoglalásnál biztosított: ha jó idő lesz, akkor a teraszon, ha pedig hűvösebb, akkor a belső térben terítenek számunkra. Ésszerű figyelmesség. Lévén jó idő, a teraszon kaptunk helyet. Újabb kellemes meglepetésként ért, hogy csütörtöktől vasárnapig élőzenével is szolgálnak - ám az asztalunkat épp a művész úrral átellenes szegletben jelölték ki - hogy kényelmesen tudjunk beszélgetni. (Itt jegyezném meg, hogy az élőzene teljes mértékben élvezetes és a hely hangulatához illő volt, teljes mértékig pozitív csalódást okozva az ilyesféle szolgáltatásokban úgy általában.)
AZ étlap - erről már az internetről tájékozódtam - maga egy regény érdekességekkel, történetekkel, és nem utolsó sorban izgalmas ételekkel. Újabb remek megoldásként közepén összefoglalót tartalmaz a rendelhető fogásokkal - így az idegesebb természetű vendégeknek nem kell az egész kiadványt átlapozni; aki azonban nem csak kulináris élményre vágyik, annak mindenképp ajánlott.
Az étel-válogatás közben már megbizonyosodtunk, hogy a limonádé kiváló, és a kimért rosé sem marad el mögötte. A bor gyönyörű színe még a fotósi lelkesedésemet is felébresztette - kár, hogy a fényképezőből otthon maradt a memória-kártya.
A rendelés során a felszolgáló hölgy igyekezett tanácsaival hozzájárulni a jó választáshoz - azt pedig igazán nem írhatjuk az ő számlájára, hogy Apu két adag ételt is gond nélkül elfogyaszt...Így egy erdei gomba levesre, egy gyümölcs levesre, egy mascarponés juhtúrókrémes- és egy lesütött májas fatányérosra, két adag palacsintabatyura és egy sajtmártásos csirkére vártunk.
Mind a társalgás, mind pedig az éhes gyomrok szemponjából optimális időn belül szervírozták a levest. A magam részéről az erdei gombák mellé némi tejfölt, vagy tejszínt sem éreztem volna túlzásnak - mindemellett a magyaros, paprikás íz sem állt rosszul nekik. A gyümölcsleves épp nem piros-gyümölcsökből készült - de annyi biztos, hogy gyorsan elfogyott.
Kis szünet után a főételekkel folytatódott a hely kóstolgatása. A csirkemell kiváló fűszerezéssel sült ropogós-omlósra, a steak-burgonyáért valószínűleg vissza fogok még térni a helyre, a sajtmártás íze viszont az ízlésem szerint lehetett volna karakteresebb. Ezért főzöm én füstölt sajttal. (És többek között valószínűleg ezért nem én vagyok a szakács a Ponyvaregényben.) A palacsintabatyuk a várakozásnak megfelelően gusztusosak és ízletesek voltak; a mennyiségük sem hagyott kívánnivalót maga után, mindemellett Apu meg tudta volna enni belőlük a tervezett két adagot.
De azért ő sem maradt hoppon, ugyanis Anyu májas-zsíros pirítósa mellé a juhtúrós-mascarponés mártogatóst közös prédának rendeltük.
A vacsi végére azt hiszem, már szinte mindenki evett mindenki tányérjából; további adag pirítóssal elpusztítottuk az összes mártogatható "kenőcsöt", és a ropogós zöldségeket is.
A "meglepetés" szülinapi torta már csak némi pihenő után csúszott le (no jó, a fiúknak ment belőle két szelet is...), majd némi beszélgetés (és a szúnyogok egyértelmű felélénkülése) után hazafelé vettük az irányt.
Az autóig (ahogy idefelé jövet is) gyönyörű, rendezett parkos környezetben, emberi igények szerint kialakított tereken át, néha gondosan rendben tartott fűben, víz-illatban, madárcsicsergésben sétáltunk.
Szeretem ezt a helyet. Megbeszéltük, hogy jövünk máskor is.

Hogy hol található ez a nyugodt csoda Budapest forgatagában?
Jah, kérem! A Kopaszi gáton...

Nyereményjáték - és rigmusok

Kedves Olvasóim!

Mind figyelmetek felkeltése céljából, mind pedig immáron két hete tartó itthoni tevékenykedésem megfűszerezése végett kitaláltam Nektek egy jót.
Nevezetesen: én leírok egynéhány "rigmust" (mondókát, versikét, kántálni-valót, miegymást), Nektek pedig azt kell kitalálnotok, hogy fentiek milyen házimunka végzése közben születtek.
A helyes megfejtők között kisorsolok egy mekis jegeskávét (igény szerint elkölthető nélkülem is, de az igazat megvallva, úgy terveztem, Velem).
Jöjjenek hát a feladványok!
(nyugi, már csak egy napot töltök itthon, utána mehetek túrát vezetni, és nem lesz időm, meg agyam hasonló baromságokat kiötölni...)

1. rigmus: túra-Zolié-túra-fekete-farmer-túra-túra-Dávidé-fekete-Zolié-túra-túra-túra

2. rigmus: Kiveszem, megrázom, átfogok, megrázom, terítem, húzkodom, kész. Kiveszem...

3. rigmus: Nyuuugi! Nem kapálódzik! Nem fújtat! Nnnna, ne kepeszkedj! Most nézd meg, mennyi vizet kifröcsköltél!

4. rigmus: ezt ide, azt mögé, ezt mellé, azt a tetejére, na megáll még?, persze, hogy megáll, kis erőszakkal, ez belemegy ebbe a másikba, nem baj, ha cseppes lesz kicsit, és a tetejére még egy műanyagot, annak nem nagy baj, ha leesik...

5. rigmus: fehérnemű-túracucc-fehérnemű-fehérnemű-ágynemű-törölköző-túracucc-túracucc-törölköző-ágynemű-fehérnemű

Jó szórakozást!

Semmittevés

Képzeljétek, feleim, már negyedik napja teszem a semmit.
Magam sem nagyon hiszem, de így van. Amíg a dolgos, rendes emberek reggel 8-tól délután 4-ig a munkában ülnek, megkukulnak légkondi nélkül és buzgón várják a munkaidő végének eljövetelét, addig én itthon lézengek.
De tényleg. Néha persze berakok egy mosást, vagy kiteregetek, vagy hajtogatok, vagy takarítGATok, vagy ilyesmi, de alapvetően a legjellemzőbb tevékenységem, hogy NEM TESZEK SEMMIT.
Régebben féltem az ilyesmitől; nem éreztem a társadalom hasznos tagjának, szüleim érdemes gyermekének, párom megfelelő kedvesének, ismerőseim méltán kedvelt ismerősének magamat.
Most egyszerűen csak ÉLVEZEM.
Mert jó, hogy pizsamában lehetek még délután is. Mert klassz, hogy a házimunka lépésről lépésre így is elvégződik; csak nem kell vele szükségszerűen kapkodni; mert megnyugtató, hogy addig szöszölök baromságokkal az interneten, amíg csak szeretnék, és ezzel nem rablom senkitől és semmitől az időt; mert szeretek még délben is kávét szürcsölni ebéd helyett; mert élmény, hogy megválogathatom, hogy mit szeretnék és mit nem szeretnék csinálni - mindemellett pedig termelődik bennem elég energia, hogy a nemszeretem-feladatokat is lelkesen, lendülettel végezzem.
Hát így állunk. Azaz ülünk. A kanapén. Már 4. napja.

Köz-(vé-)lemény

A közvélemény-kutatás állása alapján az a 3 fő, aki a blogomra tévedt a kutatás kezdete óta, úgy nyilatkozott, hogy a blogom jelenlegi dizájnja az eddigiek közül a legjobb.
Ez részben lehet azért, mert már baromira nem emlékeznek a régiekre - de persze azért is, mert Nekik ez tetszik.
Szóval köszönöm, értem. Most egy darabig nem változtatok.

Pirítós-kenyér az fiktív egybegyűltekhez

Aki nincs otthon a családi szókincsünkben, most vakarhatja a fejét.
Pirítóskenyér a neve nálunk a pohárköszöntőnek (angolosan: toast, értsd tószt), mely általában ünnepi alkalmakkor hangzik el.
A múlt héten már elkönyvelhettünk belőle egy jópárat. Némileg kapatosan a Nádfedelesben, diplomaosztó után ittunk Rám, és az Öreganyám térdekalácsára (ami nélkül ez az eredmény nem születhetett volna meg), az ELTE wc-deszkájára és már ki emlékszik, mire még.
Úgy látszik, ez valamiért ilyen tósztos időszak. A mai napra is kinéz egy-néhány köszöntő, nem is beszélve a holnapról...
Ha nem is emiatt, de elgondolkodtam. Az elmúlt hónapokban annyit kaptam, annyit tanultam, annyi teherhez kaptam segítséget jónéhány hozzám közeli személytől, amennyit talán még sosem. Nem a szeretteim változtak jóságos tündérekké hirtelen - vélem, hogy ők eddig is jóságos tündérek voltak.
Sokkal inkább én nyíltam meg a felém nyújtott kezekre, a kedves szavakra, a meleg ölelésekre mostanság. Mert rádöbbentem, hogy vannak dolgok, amik nem mennek egyedül. És vannak dolgok, amik sokkal jobban sülnek el, ha nem egyedül szenvedek velük. Aztán olyan dolgok is vannak, amikhez szervesen szükséges egy másik ember aktív, esetenként passzív, de mindenképpen odaadó jelenléte. És vannak helyzetek, amikor igenis szükséges ezt a segítséget, jelenlétet, figyelmet kérni; egyáltalán nem elegendő könnybe lábadt szemmel, felhúzott térdekkel várni rá. És egyáltalán nem etikus dolog ugyanilyen kondíciók mellett megsértődni, amikor a környezet nem találja ki, hogy mire is lenne szükséged.
Hetek, maximum egy-két hónap óta tanulom, hogy milyen segítséget kérni. Pontosabban azt, hogy ezt egyáltalán lehetséges. Nem omlik rám az ég tőle; nem csökken drasztikusan a presztizsem; nem néznek hülyének; nem kerülök tőle még ramatyabb helyzetbe. Tanulom, hogy a kérés legalább olyan természetes működésmód, mint az adás. Sokszor éppen egymás kiegészítői.
Régen, ha gondom, problémám, "hasfájásom" volt, elvonultam, és kivártam, hogy a helyzet megoldja magát; vagy megoldjam én; vagy valaki teljesen magától és önszántából a segítségemre siessen. Boldogtalan, reménytelen évek voltak ezek, mert nem mertem bízni senkiben annyira, hogy megosszam vele a gyengeségem - azaz nem mertem bízni saját magamban, hogy gyengén, elesetten, kisemmizve is érek valamit annak a bizonyos másiknak. Hosszú évek - felnőtt életem nagy része - teltek el így. Míg kifelé a társaság középpontja voltam, barátokkal és jó ismerősökkel körülvéve, addig belül gyakran magányos farkasként kerestem az utamat és a megoldásokat.
Katartikusan felemelő érzés megtapasztalni, amikor nagyon hosszú évek folyamatos és egyedüli felelősségvállalása után egyszerre sorban lehullanak a terhek a válladról. Idén nyáron - május vége óta folyamatosan - ezt a csodát élem meg nap mint nap.

Villanások:

Bogi felveszi az odavágott pénztárcát-forgalmit a földről, és elteszi. Megérti, hogy most el kell mennem egy kicsit futni.
Dávid nyomatékosan felszólít, hogy NE menjek sisak nélkül biciklizni; hogy NE másszak elölbe sziklát; időnként, ha kérem, megölelget (tudom, érzelgős.) Ja és iszonyatos kínok között bár, de kioperálja a szennyeződést a sebemből, és nem engedi, hogy más nyúljon hozzá; valamint az ölében visz fel az emeletre, amikor nem nagyon tudok járni.
Tamás felajánlja, pusztán barátságból megszakérti a nélküle működésképtelen programomat.
Balázs nagyon megölelget, amikor megérzi, hogy ki vagyok éhezve az emberi melegségre. És nem csak sört hoz nekem, hanem jegeskávét is.
Csaba újra felkelti bennem az intellektuális igényt azzal, hogy "értőnek" hív egy saját munkájához.
Zoli átvállalja a házimunka egy részét, hogy kipihenhessem magamat. Olyan ajándékokkal, meglepetésekkel, tervekkel, kedvességekkel halmoz el, amelyekről fogalmam sem lehetett korábban.
Frodó nettó nemtudomhány órát telefonál és ímélezik, hogy minél többen legyünk holnap. (Hohó, ez Zolira is igaz.)
Dóri kimosva juttatja vissza a pólómat.
Drozi olyanokat mond, amitől fülig sárosan is nőnek érzem magamat.
Bogi anyukája megüzeni, hogy legközelebb is mehetek beszélgetni, és még vacsorát is kapok.
Annamari kitörli a gyerkőcök fenekét, mert valahol belül érzi, hogy iszonyodom tőle.
Zsani nekem adja a nyakláncát.
Guszti felköszönt szülinapomon (egy nappal korábban, hihi).
Az egész lakásotthonos csapat sorbanáll pusziért (pedig nem tettem kötelezővé, komolyan).
Mindenki eszik a levesemből.
Apu az ajtó előtt vár a szakdolgozat-védés után.
Nagyapáék úgy fogadnak, mintha nem ignoráltam volna őket majd' másfél évig.
És a szülők, a pedagógusok elismerik a munkámat - szavakban, bonbonban, illatos szappanban, értő mosolyban.

Azt hiszem, mindezt egy tósztban nehéz lenne elmondani; mert hosszú is, talán unalmas, és mindenképpen érzelgős. Mindenesetre szeretnék holnap valami ilyesmit mondani azoknak, akik ott lesznek, hogy hallják.
Még kitalálom, hogy hogyan lehet frappánsan, érdekesen, kevésbé rózsaszínű-nyúlósan, és sokkal kevésbé komolyan véve magamat.
A végén még rájönnek, hogy érzelgős, gyenge vén trotty lettem.
No, ennyit a gyengeségről, és annak felvállalásáról. Van még mit tanulnom...:)

Kétkeréken

Aki még esetleg nem tudná: Új biciklit kaptam. A régi, 10. születésnapom óta szolgáló példány már finoman fogalmazva is kiérdemesült - feladatát betöltötte, most békés nyugdíjas évei következnek.
Bár a nagy esemény - nevezetesen a kerékpár kézhezvétele - már éppen egy hete történt, ma adódott először lehetőség a kipróbálására.
Délután 5-kor már besózva vártam a munkából hazatérő Zolit: mikor indulunk végre? Az utolsó simítások és igazítások megtétele után úgy 6 óra magasságában gördültünk ki a kapun, és vettük az irányt kedvenc cukrászdánk felé.
No igen, aki ismer minket, az tudja, hogy ez bizony Szigetszentmiklóson van. Így hát a mai este folyamán volt lehetőségem jobban megismerni az ajándékom előnyös tualjdonságait - és azt kell mondjam, Zoli jól választott.
A fékek satuként fognak, váltani gyorsan és gördülékenyen lehet le is, fel is (mert a két funkció külön van ugyebár), míg Zoli kihajtotta a fél tüdejét, addig az én gumiim csak úgy falták a terepet, és alig kellett erőlködnöm...egyszóval pazar a járgány.
Azt hiszem, innentől gyakrabban fogok boltba, piacra, ide-oda; itthonról el járni. Egy ilyen vagány bringa meghozza az ember kedvét a kimozduláshoz.
Remélem senkinek nem tetszik meg a piac előtt, amíg én bent éppen a barackot válogatom...

LearnING by doING

Gondolom, a legtöbben egyetértünk benne: az ing nem csupán egy elegáns férfi-viselet, de magában hordozza mindazt a jelentést, ami a "férfias" szó kapcsán az eszünkbe jut. Presztizst és erőt sugároz, magabiztos fellépést kölcsönöz; jó belépő a női szívek megdobogtatásához.
Fenti okoktól vezérelve az utóbbi időben erősen propagáltam, hogy Zoli a nyári melegben könnyű, rövid ujjú ingeket viseljen - imádom a friss ingek illatát érezni rajta, és odaújni hozzá pedig egyszerűen fantaszikus bennük. Be is ruháztunk néhányra, amiket most lelkesen - és saját elhatározásából - nap mint nap visel.
És mosott-vasalt is eddig. Mivel időm nagy részét táborokban töltöttem, és a házimunkának ez a része a leginkább tolerálható számára, a háztartás ezen részét szinte teljesen kisajátította; még arra is finoman megkért, hogy ha lehetséges, ne mossak, hagyjam csak rá a dolgot, hiszen ekkor lesz átlátható a ruha-menedzsment.
Ma azonban úgy éreztem, be kell szállnom a közteherviselésbe (lévén ez a második szabad, pihenős hetem itthon), úgyhogy nekiálltam kivasalni a szépen kimosott, precízen kiteregetett ingjeit.
Összesen 8-at.
Lehetséges, hogy az elkövetkező időkben amellett fogok lobbizni, hogy Zoli pólókban járjon.
Hiszen az olyan sportos, fiatalos, erőt sugárzó, és...elég csak kiteregetni.

Ki mit tud?

Neeeem, most nem a Megasztár nénikékjére, előző generációs megfelelőjére gondolok.

Az emberi kapcsolatokban mindig is egy központi kérdés volt az őszinteségé. Sokan vallják, hogy az információ mindenkori teljes és maradéktalan megosztása nem csak áldás, hanem átok is lehet egy másik ember viszonylatában. A tudás hatalom; és gyakran azzal őrizhetjük meg magunknak a lépéselőnyt, a jó pozíciót, ha bizonyos információkat elhallgatunk, vagy legalábbis egy időre visszatartunk, hogy aztán a jó pillanatban adhassuk ki őket.
A legtöbben - ilyen-olyan kapcsolatainkban - taktikázunk az információ-megosztással. Ki ne várná a jó pillanatot egy üzleti partner meggyőzéséhez; vagy melyikünk nem kéretőzött el otthonról kedden, majd vallotta be szerdán, hogy kettest kapott matekból? A birtokunkban lévő információkkal igenis mindnyájan manipulálunk - ilyen az emberi természet és "gyakorlati érzék".
Azonban - legalábbis számomra - van az a közeg, ahol információ-torzításnak, -visszatartásnak, -manipulációnak helye nincs. Ahol egy az egyben kommunikálok - és ezt várom a másik féltől is - akkor is, ha az kényelmetlen, vagy egyenesen fájdalmas és előnytelen. Néha - azért valljuk be, ritkán - Zoli közli, hogy vegyem le ezt a ruhát rögtön, mert nagyon rosszul áll; de én is szemrebbenés nélkül megmondom, ha az utóbbi időben pocakot eresztett...
Az ilyenfajta őszinteség a külvilág felé - tapasztalatból mondom - természetellenes, nem számításba vett. A kezdet kezdetén Dávid igencsak csodálkozott rajta, hogy amit egyikünknek mesélt (nem titkokat, csak hétköznapi dolgokat), arról pár nap múlva már a másik is teljes terjedelemben tudott. Aztán megbeszéltük: nálunk ez így működik; ha szeretné, hogy erről vagy arról csak Zoli, vagy csak én tudjunk, akkor szóljon; titkot persze mi is tudunk tartani.

Nem arról akar szólni ez a bejegyzés, hogy a mi kapcsolatunk milyen frankó, és hogy másoknak is így kellene csinálniuk. A múltbéli választásaim közül többen igen nehezen tolerálták az én egy-az-egybeni őszinteségemet. Mert számukra nem ez volt a természetes. Mert náluk a stratégia egy emberi kapcsolat alapvető lételemének számított, nem rossz szándéktól vezérelve. Ők egyszerűen így működtek.
Zolival kezdetektől más a helyzet. Még alig ismertük egymást 36 órája, amikor a "hideg elleni" egy sátorba költözés után panaszkodni kezdtem, hogy mennyire fázom még mindig. Vagy 20 percig - esztelenül sok ideig - hallgatta tétlenül, aztán csak ennyit mondott: "Kiscsillag, ha tényleg fázol, akkor kerítek egy pokrócot; de ha azt szeretnéd, hogy átöleljelek, akkor kérlek AZT MONDD!"
Nem volt mese, úgy tűnt, megtaláltam az őszinteség hozzám hasonló fanatikus bajnokát, aki még ebben az esetben sem tűrte a mellébeszélést. Úgy gondolom, nekünk így jó élni kommunikációs-, információs gátak nélkül.
Ahogy a hozzánk hasonló beálítottságúaknak is.
Ezzel a hozzáállással azonban fontos veszélyforrás, ha a másik hasonlónak tűnik, de egyáltalán nem az. Őszintének mutatja magát, és közben mégiscsak van, amit elhallgat. Ilyenkor az őszinte fél nagyon boldog, hogy megtalálta a másik felét; a másik fél pedig boldog, hogy elhiszik, hogy a teljes igazságot adja a másik tudtára. Akár élhetnének is boldogan.
Akkor van csak a baj, amikor a csontváz kinyúl a szekrényből; amikor egy-egy pici elhallgatásra, félre-magyarázásra, mellébeszélésre fény derül. A nem őszinte fél presztizse összeomlik, és valószínűelg azzal jár a legjobban, ha keres mást, akit szédíthet; az őszinte bizalma megrendül - nem csak ebben az egy emberben, de az őszinteség intézményében magában is. Számára az új választás is nehéz, hiszen nehezen hiszi már el, hogy a másik tényleg az, aminek mutatja magát.
Az őszinteség - épp emiatt; mivel önmagunkat teljesen kiadjuk, ezáltal sérülékennyé válunk - nehéz út, nehéz választás. Mindemellett a döntés, hogy hogyan szeretne élni, mindenkinek szíve joga.

Fotó-blog

Pár életkép az elmúlt egypár hét egyikéről-másikáról.
No nem mind, csak a legjellemzőbbek. A krízis helyzetekben meg úgysincs ideje senkinek fotózni...

"Dolgozom"

Érdekes kérdés, ki mit tekint munkának.
Ami egyikünknek véres-verejtékes megerőltetés, az valaki másnak örömteli kikapcsolódás, megint másnak napi rutin.
Az is izgalmas felvetés, hogy ezek a kategóriák az életünk során hogyan változnak, alakulnak számunkra. Ami pár éve még felhőtlen kikapcsolódás volt számunkra, az lehetséges, hogy mára megterhelő feladattá vált; de fordítva is történik váltás: ami korábban csak nyögve-nyelve ment, az mostanra a napi rutin részét képezi, és észre sem vesszük, hogy elvégeztük.
A munka témaköre a mai nap során többször is felvetett ehhez hasonló kérdéseket számomra.
Egy állásra jelentkező adatlap kitöltése közben gondolkodtam el először, amikor a "További hobbik" rovatba azt írtam: "vízi túrák vezetése, gyermektáboroztatás".
A nyári idény kétharmadát a hátam mögött tudva mindent vártam magamtól, csak épp ezt nem: hogy hobbiként címkézzem az amúgy leginkább embert próbáló tevékenységemet; hogy szabadidős elfoglaltságként jelöljem meg a nyaraim egyetlen pénzkereseti forrását.
Azután tovább intézkedtem, tettem-vettem az interneten; árajánlatot írtam, túrázókat vadásztam, önéletrajzokat küldtem, túrabeszámolót fogalmaztam, álláshirdetést böngésztem, költségvetést kalkuláltam; és csak nemrégiben konstatáltam, hogy lassan ezekkel a tevékenységekkel elment egy teljes munkanap.
Kicsit hüledezve, kicsit büszkén újságolom majd el Zolinak délután, hogy ma én is egész nap dolgoztam. Nem csak a háztartással - ahogy ha itthon vagyok, általában - ,hanem rendes, emailekben és fejleményekben mérhető, komoly, igazi munkát végeztem.
Mert persze - ti, háziasszony-társak jól tudjátok - a házimunka nem igazi munka ám. Az csak amolyan járulékos időtöltés...Vagy Ti nem szoktátok úgy érezni egy áttakarított, -főzött, -mosott, -vasalt, -hajtogatott nap után, hogy tulajdonképpen nem csináltatok aznap semmit? :)