(A kép csak illusztráció, nem én vagyok rajta.)
Kaptam egy könyvet névnapomra. Hoppál Bori: Kebelbarátnők című alkotása; már majdnem kiolvastam. Női mellek történetein keresztül szól nőiességről, női szerepekről; test-tudatról és önértékelésről; ön-szeretetről és elfogadásról. Minden nőtársamnak nagy szeretettel ajánlom, higgyétek el, ha elsőre bizarrul is hangzik, megéri beleolvasni.
Ez a könyv, és az olvasása során tapasztaltak buzdítottak arra, hogy leírjam mindazt, amit a női test intézményéről gondolok. A gyönyörűségéről. A tökéletességéről. A misztikumról, amit magában hordoz, ami körüllengi és hatalommal ruházza fel.
Nagyon sokáig nem szerettem a testemet. Túlságosan valamilyennek ítéltem: nagynak, puhának, esetlennek, bumfordinak; kívánatosnak, ami bajt okoz; érzékenynek, ami fájdalmakkal, orvosi procedúrákkal jár. Nem figyeltem, nem hallgattam rá - akkoriban sokkal inkább figyeltem és hallgattam kifelé, feleltem meg rajtam kívülálló elvárásoknak.
Még mindig nem gondolom, hogy jogosan kerülhetnék a Playboy, vagy mondjuk a Diéta és fitness címlapjára. Mondjuk egyikre sem szeretnék. A nemrégiben megélt tapasztalások - és az újonnan kapott könyv-élmény - hatására egyre inkább úgy érzem, hogy a testem jó úgy, ahogy van. Mert él, létezik, jelzéseket küld - én pedig jó esetben figyelek ezekre, és reagálok rájuk. Azaz ha megjelenik egy zsírpárnácska ott, ahol eddig nem volt, akkor ideje elmennem mozogni. Vagy ha kirepedezik a szám, akkor talán több folyadékra van szükségem. Sorolhatnám még ezeket az instant jelzés-válasz párokat, de úgy gondolom, ezekből is érthető, mire gondolok.
Éppen emiatt aztán én vagyok azoknak az eseményeknek az alakítója, amelyek a testemmel történnek. Tehát felesleges rá haragudnom, amiért nem úgy áll a bikini, ahogy szeretném - hiszen nem "ő" (a testem) a hibás ezért; hanem többnyire a rendszertelen és nem teljes értékű táplálkozás, a kevés mozgás, satöbbi. És ami nagyon fontos: ha nem vagyok tökéletes, attól sem vagyok csúnya. Nem, egyáltalán nem vagyok. Ugyanolyan szépséges vagyok, mint korábban - csak egy bizonyos egyensúly éppen visszaállításra szorul belül. Ennyi.
24 éves vagyok, és azt gondolom, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy megtanultam szeretni, elfogadni, és lassan talán megérteni is azt a létformát, amelyben létezem. Megtanultam örülni az örömeinek, és megoldani a gondjait; megtanultam gyönyörködni a teljességében, és ezt másoknak is megmutatni.
Már csak arra vágyom, hogy mindezt Nektek, elsősorban Nő-, de mindemellett embertársaimnak is megmutathassam, megtaníthassam. Hogy bíztathassalak Benneteket arra, hogy igenis SZERESSÉTEK önmagatokat annyira, hogy SZERETITEK a testeteket is, olyannak, amilyen; hogy megtanuljatok felszabadultan örülni a "sikereinek", és vele küzdeni a kudarcok ellen.
Ne lepődjetek meg, ha így aztán ezután gyakrabban lesznek kedves, figyelmes megjegyzéseim a fizikai jegyeitekre. És ne gondoljátok azt sem, hogy "akarok valamit" ezek által. Higgyétek el, amit mondok - mert csakis igazat fogok. És ami a legfontosabb: próbáljátok meg a magatokévá tenni mindazt a harmóniát, amit egy-egy ilyen megjegyzés által meglátok és dícsérek - vagy teszik azt mások - Bennetek.
Úgy vagytok szépek és teljesek, ahogy vagytok, és a legszívesebben mindnyájatokat szorosan megölelném.
Remélem, hogy ez a külső szeretet idővel elvezet a belső teljesség felé.
