Saját hajamnál fogva...

Annyi mindent szeretnék leírni.
Igen, vannak benne személyes felhangok. Nem egy, nem kevés.
Tele vagyok keserűséggel, a meg nem próbálás, az előre elkönyvelhető bukás keserűségével; azzal az érzéssel, amikor tudod, hogy bármit is teszel, vannak dolgok, amik nem sikerülnek, nem sikerülhetnek.
Leírhatnám, hogy fáj ez vagy az. Hogy félek x-től vagy y-tól. Hogy dühít valami. Hogy megvan a véleményem.
És a kedves olvasónak is kellemes "a-rohadt-életbe" hangulata lenne tőle. Pokol vs. mennyország 1:0.
Na neeem, nem rúgunk gólt a saját kapunkba! Attól óvjon az ég!
Helyette elmesélem, hogy mit szeretnék. Hogy mit szeretnék éppen most, ebben a pillanatban.
Szeretnék egy savanykás limonádét. Szeretnék egy olyan jó könyvet, amit nem bírok letenni még átszálláskor sem a HÉV és a villanyos között. Szeretnék egy nagy ölelés+mosoly kombinációt valamelyik nagyon közeli, kedves barátomtól vagy rokonomtól, amit pusztán azért kapok, mert Neki nagyon jól sikerült valami, és meg szeretné osztani velem az örömét; szeretnék egy kedves lurkó-csoporttal napsütésben evezni a Szigetközben; szeretnék elégedett lenni avval, ami már megvan a szakdolgozatomból; szeretném, ha holnap magától az ölembe mászna valamelyik kismanó; szeretnék nyerni egy kettest a lottón; szeretnék megenni egy narancsot; szeretnék látni egy szórakoztató filmet; szeretném, ha nem jönne be a por a nyílászárókon; szeretnék venni egy nagy kád üdítő fürdőt valami kellemes habfürdővel; szeretném körbefutni a Margit-szigetet; szeretnék a fűben ülve társasjátékozni alkonyatkor és szeretnék órákig játszani gondtalanul egy kiskutyával.
Egyik-másik nem is olyan nehezen megvalósítható, nemde?
Mi volna, ha legközelebb, amikor bekerítenek a gondok, nem borongana egyikünk sem, hanem írna egy ilyen listát? :)

Amikor a szív megszakad

Van, hogy az ember szíve megszakad.
Minden különösebb ok nélkül. Legalábbis a teherhez szokott, sokat megjárt, strapabíró fajtából valók - köztük jómagam, vagy Zolim - így érezzük.
Minden különösebb ok nélkül, hiszen nem számít különösebb oknak egy embert próbáló erkölcsi dilemma; a szeretteink kétségbeesett hangja a telefonban; egy a Tiédet kétségbeesetten markoló kéz; egy borzalmas álom; egy ostoba tévedés, amiért aránytalanul nagy árat kell fizetni; a csalódás valakiben, aki eddig közel állt; az emelt fő elvesztése, amiért mégsem tudtál fegyelmezett maradni; a tehetetlenség, amiért nem válthatod meg mások életét - ezek a képletek időről időre mindenki életében előállnak.
Előállnak, mert a világ szar. Az emberek nagy része átgázol, átnéz egymáson; a sebeket kevesen gyógyítják, így azok fertőződnek, mélyülnek, és mire odaérsz, gyógyíthatatlanná mérgesednek; mert égnek emelt kézzel kiabálhatsz vagy sírhatsz, felülről nem jön válasz; mert válaszok csak belül vannak, de a legtöbben nem hallgatnak rájuk, és még kevésbé osztják meg őket egymással.
És ilyenkor bizony, úgy érzem, hogy teljesen mindegy, hogy lesz-e holnap. A fájdalom mély és emészthetetlen, én pedig felriadok az álmomból az éjszaka közepén, és nem hagy nyugodni a tudat, amiben a történtek - mert nem egy történik ezekből, hanem 3, 5,10, ki számolja már, mennyi - szép lassú egymásutánban lepörögnek újból, és én újból átélem a mindennél dühítőbb tehetetlenséget.
Mert tenni akarok. Értetek, akiket szeretek, magamért, és végső soron mindenkiért. A tahókért is. A hűtlenekért is. A gonoszakért is. Mindenkiért.
Üvölt a szél odakint, szemetet hord a lakótelepen, én pedig minden zajra megrezzenek.
Nem azért, mintha nem volna tiszta a lelkiismeretem.
Nem szívesen kérdem, az életemben ritkán felmerült rossz ómenek egyike; ilyenkor mégis az kérdem - attól is rezzenek össze: Mi jöhet még?

Ne, kérlek, Fátum, ne válaszolj!

Szemtől szembe

Vajon hányszor hallottuk gyerekként egy-egy megbántott, vagy csak komolyan hozzánk szóló felnőtt szájából: "Nézz a szemembe!". A mondat - és vele maga a gesztus is - az egyenességnek, a másik ember tiszteletének és komolyan vételének a szimbólumává vált - legalábbis számomra. Igyekszem a lehető legtöbb helyzetben a másik ember szemébe nézni, még ha néha ehhez le is kell guggolnom a beszélgetőpartneremhez, lévén ő ovis vagy kisiskolás.
Egy-egy tekintet - biztos közhely, de - többet ér minden szónál.
Angol-óra Viki módra. 8 kis csibész, imádnivaló rosszcsontok, egy hetes magashegyi-kiképzés energiaigényével. Ugyanakkor okosak, kedvesek, szófogadóak ők - csak hát sokan vannak, és este 7-re kifogy belőlük is a napi türelem. Egyszóval zsezsegnének. Idővel megtanultam, hogy felesleges őket (lévén jól nevelt, jó szándékú kölykök) azzal frusztrálni, hogy hangosan (a többiek alapzaját túlkiabálva) rájuk szólok; aki épp rosszban sántikál, úgyis rajtam tartja a tekintetét: vajon észreveszem-e. Észreveszem. És (hiszitek, vagy nem) tényleg elég egy határozottabb tekintet, és a csínytevés megáll, az imposztor pedig visszasomfordál a rendeltetési helyére. Én nem kompromittáltam őt a pajtásai (és önmaga) előtt, ő pedig nem fájdította tovább az amúgy is cudar állapotú torkomat. Mindenki nyert.
Más. Üzlet. Akármilyen. Vásárolok. És ha van véleményem, gondolatom, akármi, akkor az eladó szemébe nézek, és megjegyzem, hogy "Milyen jó, hogy ennyire ügyelnek a környezetvédelmi szempontokra!"; vagy hogy "Legutóbb a másikat vettem, most úgy gondoltam, kipróbálom ezt a fajtát."; és hasonlók. Többen néztek már hülyének érte. De sokkal több esetben olyan információkat kaptam válaszul, amelyek valóban a hasznomra szolgáltak - és amiket különben esze ágában sem lett volna az illetőnek magától elárulni.
Megint más. Társastánc tanfolyam. Körben gyakorlunk, párcserével. Mindenki vadul nézi a lábát, csak néhányan veszik a fáradságot, hogy amikor összekerülünk össze is nézzünk, vagy urambocsá váltsunk egy mosolyt. Nem nagy dolog. Még a bénázás közben is vastagon belefér. Hogy - hogy nem az óra végeztével az öltözőnél azokkal elegyedünk szóba, akikkel megvolt a szemkontaktus is, a mosoly is. A tánc is egy társas aktus, nemde?
Egyszóval (ha az eddigiekből nem volna egyértelmű) maximálisan szemkontaktus-párti vagyok. A tekintet-váltás a másikban való bizalom első jele, megalapoz mindennemű kommunikációt, és biztosítja a másik felet az egyenes szándékról. Ha nincs takargatnivalóm, bátran nézek a másik szemébe. És általában ezt ő első pillanatban megérzi. És onnantól kezdve eszerint, vagy ennek benyomása alatt is kezel.
Ma azonban olyan történt velem, ami egyszerűen nem vág a képbe. Értem is, meg nem is, de inkább nem, mint igen.
Hazafelé tartva épp elcsíptem a 19:11-es HÉV-et, és még ülőhelyet is találtam rajta - egy mind a 4 ülésnyi láb-területet átlósan elfoglaló úriemberrel átlósan szemben. Alig kellett megmozdulnia, hogy elférjek. Ő az ablak felől ült, én a folyosó oldalán. Néztem kifelé az ablakon, ahogy szoktam - szakirodalmat olvasni most valahogy egyszerűen nem volt cérnám - mikor észrevettem, hogy néz. Összetalálkozott a tekintetünk, de ő elkapta az övét, én pedig tovább bámészkodtam. Meg-meg pihent a pillantásom egy-két másik emberen is, de valami furcsa összjáték kapcsán mindegyikük pont akkor nézett fel vagy felém, és mindegyikük tekintetében egy "Mi a francot bámulsz?!" jellegű elutasítást véltem felfedezni. Elnéztem tehát. Újra ki az ablakon. Amikor a szembe-fószer megint elkezdett bámulni. Láttam a szemem sarkából. És bár tudtam, hogy a helyzeten csakis az segítene, ha mélyen a szemébe néznék, és kiállnám a tekintetét, egyszerűen képtelen voltam rá. Szorongás kerített a hatalmába, egyszerűen csak azt akartam, hogy vegye már le rólam a tekintetét. A megoldás ösztönösen jött: mint aki irdatlanul álmos, lassan, művi természetességgel lehunytam a szememet. És visszanyitva őket - láss csodát - konstatáltam, hogy már másfelé néz.
A Szent Imre térnél már szinte csak ketten maradtunk látótávolságon belül. Csepel végállomásig még vagy kétszer "elbóbiskoltam". Azután, ahogy megállt a HÉV, mint akit puskából lőttek ki, rohantam haza. Csak amikor hallottam, hogy becsukódik mögöttem a lépcsőház ajtó, akkor éreztem magamat biztonságban. Pedig alapvetően nem vagyok félős természet.
Nem tudom, ennek az idegen férfinek a pillantása miért hatott rám ennyire. Talán azért, mert nem tartotta be a "pillantás-etikett" azon tételét, miszerint nem ildomos egy másik embert hosszan és fesztelenül bámulni. Ugyanakkor lehet, hogy csak ismerős voltam neki valahonnan. Vagy kérdezni akart valamit. Urambocsá: tetszettem neki. Nem tudom. Azt viszont érzem, hogy meg kellett volna kérdezni.
És fogalmam sincs, hogy miért éreztem motoros késztetésre arra, hogy kerüljem a tekintetét; hogy miért volt ott, abban a helyzetben egyenlő a lehetetlennel a tekintet-váltás, a kommunikáció, a nyitás, esetleg egy mosoly.
Mindenesetre nagyon furcsa tapasztalat volt.
De ha legközelebb összefutok vele a HÉV-en, megpróbálok erős lenni, és megkérdezni, hogy segíthetek-e neki valamiben.

Önmérséklet

Morcos voltam, és megszegni készültem a saját, különbejáratú Házszabályomat - nevezetesen, hogy nem ártok senkinek, nem átkozok senkit, ha már használni nem is tudok vagy akarok. Hogy ez egy intelligens emberi kommunikációra használt fórum marad.
Tévedés volt, mellényúlás, én pedig kitöröltem. Azt hiszem, most öntötte el az agyamat az az előző bejegyzésben emlegetett harci rinaldó.
De - ahogy Coelho bácsi mondja: "A Fény harcosa azért van a világon, hogy segítsen testvéreinek, nem pedig azért, hogy bírálja a felebarátait".
Önmérsékletet tanúsítottam. " A harcos odafigyel a kis dolgokra, mert tudja, hogy mindent elronthatnak."
A fény reménybeli harcosa most pedig elhúz fürdeni, hogy végleg megnyugodjon.
Nyugodalmas jó éjszakát mindenkinek!

Párbaj-kódex

Alapvetően jóindulatú, segítőkész, és egy kicsit naiv embernek indultam. Nálam, mióta az eszemet tudom, a gátlástalan és az élősdi megtalálta a számítását; nekem elég volt mindig azt mondani: "Bocsánat!", és az ügy bármily komoly is volt, el lett felejtve. Ha nem is azonnal, és nem is mindig tökéletesen nyomtalanul, de el lett.
Rám még az sem volt igaz sosem, ami valamelyik Rejtő-könyvben elhangzik az okos emberről: tudniillik, hogy csak kétszer lehet becsapni. Be lehetett engem úton-útfélen, hiszen (már csak magamból kiindulva is) tudtam, hogy az ember esendő, és hogy a "véletlen" sokkal gyakrabban véletlen valóban, mint ahányszor a kívülálló el is hiszi.
Az erkölcsi magaslat számomra sosem azt jelentette, hogy elosztom az észt másoknak, hogy hogyan is kellene - én mindig megpróbáltam ÚGY csinálni; és ha nem sikerült (mert erre is volt bőven példa), pontosan tudtam, hogy a saját portám előtt tonnaszám áll a söprögetni-való.
Legalábbis most így emlékszem. Lehet, hogy a messzeség megszépíti a tényeket, mégis úgy érzem, joggal mondhatom: bármekkora amplitúdóval is rezegtem az "igaz út" körül, soha nem csaptam be senkit; nem árultam zsákbamacskát; nem keltettem hiú reményeket és nem támadtam hátba a szövetségeseimet.
Egyesekről persze idő közben kiderült, hogy mégsem szeretnének az én oldalamon állni. Nem mintha egy-egy hibázás-megbotlás-felkelés után ne kaptak volna egy-egy biztató mosolyt; nem mintha nem értettem volna meg mindig, hogy a kísértés nagy, a körülmények szorongatóak, és az én elárulásom tulajdonképpen csak botlás volt az amúgy velem vállt vállnak vetve folytatott harcban; nem mintha nem fogadtam volna vissza bárkit is - sarkalljanak a történtek bármilyen fokozott óvatosságra is. Egyszerűen ezek a "szövetségesek" idővel már nem akartak egy csapatban küzdeni velem. A vélt, állított indok erre persze mindig más és más. A valós pedig mindig egy: az ember nagyon nehezen viseli önnön gyarlóságát. Főképp egy egyenes másikkal kontrasztban.
De őket sem vetem meg. Még csak nem is sajnálom őket. Egyenrangúak (ha nem is egyenjogúak) maradnak ők is. Hiszen olyan gyakran voltam már esendő én is.

Az utóbbi időben viszont (lehetséges, hogy kicsit Zoli hatására is) egyre nehezebben tolerálom a gerinctelenséget. Az árulást. A hazugságot. A könnyebbik utat.
Egyre kevésbé értem, hogy az emberek hogy néznek tükörbe másnap reggel, miután ok nélkül, vagy valami pitiáner, mondvacsinált októl vezérelve testileg-lelkileg bántalmaztak, megaláztak, kisemmiztek, önértékelésében összezúztak, minden reményétől megfosztottak egy másik embert. Pusztán azért, mert nekik így egy kicsit egyszerűbb. Még kevésbé értem meg azokat, akik kihúzzák magukat, magasra emelik a fejüket, és szomjazzák a dicsőséget, amikor a jutalmakról, dicséretekről van szó; ugyanakkor elfutnak, elmenekülnek egy-egy rosszabbul sikerült (urambocsá: önös szándékkal tervezett, felszínre kerülő) cselekedetük következménye elől.
Mert ebben az esetben bizony - bármilyen hányingerem is van magamtól - az egyetlen gerinces megoldás, hogy kihúzom magamat (ugyanúgy, mint amikor a jutalmakat osztják), és mindenki számára jól érthetően tudatom, hogy "Hibáztam, itt vagyok, ide lőjjetek!". És ugyebár még ezzel sem teszem semmissé a korábbi tettemet - azok általában megváltoztathatatlanok. De lehetőséget teremtek az esetleges revansra - ami lehet erkölcsi, anyagi, kapcsolati veszteség - és még valami másra is.
Arra, hogy emelt fővel távozhassak. Kihúzva magamat, mint eddig, vállalva, hogy esendő, a döntéseiben tökéletlen - de a felelősségvállalásban a tökéletességre törekvő Ember vagyok.
És megmutatva, hogy a Szövetségeseim továbbra is számíthatnak rám.
Az ókorban (Vagy a középkorban volt már? Történész-kollégák, korrigáljatok, kérlek!) nem számított hősi halottnak, akit a hátán (ergo menekülés közben) talált el nyílvessző. Akiket a mellkasukon ért a gyilkos csapás, nagy tisztelettel temették el.
Mert bizony, egy-egy ilyen csapás - amit a saját hibáinkért kapunk, cserébe - gyilkosak tudnak lenni testnek, léleknek. Mindemellett ha minden döntésedet felelősen hozod, ezek fogadásakor is joggal (és persze némi jogos félelemmel) húzhatod ki magad: hiszen az igazi Szövetségeseid úgyis látni fogják, hogy kinek a pártján állsz, és hidd el: meg is bocsátanak.

Ezúton szeretnék tisztelegni minden egyes Szövetségesem előtt, legyenek sebzetlenek, vagy tele dicső és megérdemelt forradásokkal. És ezúton szeretnék jelezni minden ál-szövetségesnek: néha az én béketűrésem is véget ér.
De ha elborítja az agyamat a harci rinaldó, és esetleg túlzok, hibázok az ítéletemben, bizton ígérhetem, hogy emelt fővel, egyenes gerinccel várom be majd a méltó csapást.

Vendégkönyv

Kedveseim!
Ha Van szerencsétek a jövőben Szilvásvárad felé járni, és esetleg pont a nevezett településen ér titeket a kínzó éhség, kérlek Benneteket fogadjátok meg a tanácsom! NE (ismétlem NE) térjetek be a főút mentén, orbitális méretű, szocreálból hátramaradt táblák által hirdetett vendéglátó-egységekbe! Nem éri meg. Egy részükbe ugyanis be sem tudtok térni (kiváltképp a mostanihoz hasonló uborkaszezonban), mivel ZÁRVA van. Megparkoltok, elolvassátok az étlapot a ház előtt, felkészítitek az emésztőnedveiteket a megajánlott finomságokra, aztán realizáljátok, hogy a helynek esze ágában sincs csillapítani az éhségeteket!
De ennél is csak rosszabb kilátásaitok vannak arra az esetre, ha egy fent jellemzett műintézményt esetleg véletlenül NYITVA találtok. Nekünk sikerült. Be is tértünk. És ami bent fogadott...
...Nos azt még megérteném, hogy a kedves felszolgáló fiatalember már nagyon rég nem látott fehérszemélyt a nagymama-korosztály alattiból, így valóságos kuriózumnak tekinti a megjelenésemet - de kérdem én, miért kell ezt egy egész testre kiterjedő, leplezetlen és gátlástalan szemrevételezéssel jeleznie - mondjuk a készséges kiszolgálás és udvarias modor helyett? Másodszor pedig: mi haszna származik az intézménynek abból ha az étlap nagy részén olyan fogások szerepelnek, amik jelenleg nem állíthatóak elő a konyhán található alapanyagokból? És ha már ez a helyzet, a felszolgáló miért sorolja el ezen ételek elkészítési módját készségesen a kérésre, és miért csak utána jelenti be, hogy a kért étel jelenleg nem elérhető a tisztelt közönség számára? Vagy (urambocsá) ha az étlap egyszerűen egy iratbugyiba csúsztatott kétoldalas, színes nyomtatvány, akkor az effajta pangó időszakokra miért nem gyárt az egység egy "B" étlapot - azzal, ami VALÓBAN kapható?
Ezeket a kérdéseket azonban nem tettük fel. A harmadik (vagy negyedik) "Sajnos azt nem tudok hozni." után elővettem a legbájosabb mosolyomat, Zolira ragyogtam, és a legnagyobb magabiztossággal csak ennyit kérdeztem: "Kedvesem, akkor nem nézzük meg inkább a halsütőt?" Nagyobb sértés - mit tagadjam - nem jutott eszembe. Zoli bólintott, fizettünk (egy teát és egy gyümölcslevet) és mentünk.
Majd némi útbaigazítás segítségével megtaláltuk A szilvásváradi ÉTTERMET. Így, csupa nagy betűkkel. A neve Táltos vigadó, a kastélyszálló felé lekanyarodó úttal szembeni kis utcát kell választani, a főútról balra. Az első kereszteződésből már látszik, nem lehet eltéveszteni.
Pangás itt is, kedves idősebb hölgy plussz egy felszolgáló fiú. Alig válogatunk 1 perce az étlapról, amikor tapintatosan megközelít bennünket a hölgy, és megkérdi, segíthet-e a választásban. Érdeklődve hallgatjuk. És az első két mondat után bizton tudjuk, hogy jól választottunk. Kiderül, hogy ő és a testvére főznek, helyi ízeket, olyan recepteket, amiket még a nagymamától lestek el. Tősgyökeres helyiek - ez látszik is, csakúgy, mint az, hogy nem holnapra akarnak meggazdagodni az üzletből. Sokkal inkább szívük-lelkük benne van. Választunk. Még a korábbi "sérelmet" is elpanaszoljunk. Nem túlságosan meglepetten bólogat.
Aztán kisvártatva érkezik az étel is. Kedves Olvasó, ettél már birsalmás-kolbászos bablevest? No, eddig még én sem. De egyszer - teljes bizonyossággal mondhatom - ki kell próbálni. Azután pedig megérkezett Ida borzasa, és a bakonyi márnemistudommi. Mindkettő akkora, hogy már a látványtól is komoly kétségeink támadtak a kapacitásunkat illetően. És az íz...Hamisítatlan ízes, házi konyha. Nem sajnálták ki se a fokhagymát, se a húst, se a tejfölt vagy a sajtot; addig ettünk, amíg csak belénk fért - ha nem egy kicsit tovább...
Végül a fizetés után (ami újabb kellemes meglepetéssel szolgált - a másik helyi műintézményhez viszonyítva pláne) sikerült kidöcögnünk az autóhoz.
Holnap is megyünk. Állítólag lesz sztrapacska.
És ha Ida mama azt mondja, lesz, akkor bizony lesz is.
A főút melletti panzió meg tűzze a kalapja mellé a kamembertes pisztrángot - már ha van...

Egy kancsónyi melegség

Háztömbünkben (mármint itt, ahol lakást bérlünk) felújítási munkálatok zajlanak. ZAJlanak, írhatnám, hiszen a dolgozók igen serény és lelkiismeretes emberek, reggel 8:00-kor kezdik a műszakot; és mivel is kezdenék mással, mint a vasbeton-elemek fúrásával vagy vésésével - nyilván ez a legborzasztóbb feladat (Zoli is csak életveszélyes fenyegetések hatására állt neki, hogy felszerelje a konyha-polcot - azóta tátong két méretes kráter a wc falán...), és szeretnének hamar túlesni rajta.
Lévén béketűrő (és nem utolsó sorban jó alvó) lény, a dolog engem nem ráz meg különösebben.
A munkálatok immáron 3 hónapja ZAJlanak tehát, meglehetősen sajátos műveleti sorrenddel, tudniillik elsőként a hőszigetelést pipálta ki a csapat, majd az erkély-korlátokat cserélték újra. Hogy az ablak-csere mikor következik - nos ez találgatások tárgya, úgy november óta. Szerencsére a karácsonyt megúsztuk ép nyílászárókkal, és a januári rekord-fagyokban sem kopogtatott be senki, hogy most bizony egy-két napra átjáróházat gyártana a lakásunkból az Északi-szél számára. Reménykedünk: talán tavasszal. Dehát: Isten, és az építőipar útjai kifürkészhetetlenek.
Ma reggel - a vekker elvetélt próbálkozása után - arra ébredtem, hogy valaki nagyon szeretne bejönni a lakásba - az erkély-ajtón keresztül. Utánajárva a dolognak kiderült, hogy korántsem ez a tényállás, csak éppen most vágták le az erkélyünk régi korlátját, hogy szebbre-jobbra-karcsúmagasabbra cseréljék.
Nos, sokféle reakció létezik arra, ha az embernek - akár csak ilyen csekély szinten is - betörnek az életterébe, és megzavarják a nyugalmát. Pár hete szó szerint nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, amikor a kedves szomszéd hölgy az ablakon derékig kihajolva emelt hangon "mocskos, tolvaj bandá"-nak titulálta s metsző hidegben a házon dolgozó szerencsétlen munkásokat - amiért épp elfele cipelték a ház előtti kiskertből a levágott hulladék erkély-korlátokat.
Szerettük volna megkérdezni a hölgytől, hogy vajon gyűjti-e az efféléket, vagy a saját hátán szeretné mind az ezervalahány erkély-korlát-maradékot a MÉH-be cipelni; és hogy vajon kifizeti-e majd a bírságot, amit az önkormányzat vet ki a házra, ha nem takarítjuk el a hulladékot záros határidőn belül.
Ehelyett estünk egymásnak a röhögéstől, hogy még egy ilyen kretént!?!
Egyszóval ma, amikor kilibbentem hálóingben a nappaliba, és konstatáltam, hogy az erkélyen két markos legény cseréli épp a korlátot, akkor nem tártam tágra az ajtót, és visítottam ki, hogy "Huligánok!", inkább felöltöztem a fürdőben, aztán kisiettem hozzájuk, és megtudakoltam, hogy kérnek-e egy meleg teát. Mínusz fokok voltak. Kértek.
Míg teáztak, elbeszélgettek az ipari alpinos kalandjaikról - mivel volt szerencsém megjegyezni, hogy én is kicsit "szakmabeli" vagyok. Kedvesek voltak, gyorsan és precízen dolgoztak, megköszönték a jóltartást, aztán mire kettőt fordultam, már le is vonultak az erkélyről.
Más munkájához viszonyulni sokféleképpen lehet.
De vajon hány napig fog tartani az ablakcsere nálunk, és hány napig a szomszéd hölgynél?

Megáll az ész! :)

Ti KOMMENTELTEK! :) :)) :)))
Én írok, Ti reagáltok, a számotok napról napra nő (együtt a bennem túlcsorduló sikerélménnyel...), a megerősítés egyelőre pozitív, de higgyétek el, még a kritikát is jól tűrném (és interneten keresztül nehéz egymásra borítani az asztalt is, valljuk be...), mert pont ez a lényeg.
Hogy tudunk egymás véleményéről, leküzdve kilométereket és egymással ütköző időbeosztásokat. Hogy ne legyenek bennszakadt félmondatok, félgondolatok. Ezért is kezdtem el blogolni. Hogy ne szálljanak el a nagy magányban megfogalmazott (szerintem) egész értelmes gondolataim.
Köszönöm Nektek, hogy itt lazítjátok az elméteket! Nagyon megmelengeti a szívemet!
You have made my day!
További szép napot Mindenkinek az éterben!

Freud bácsi a markába röhög...

Tisztán emlékszem, ahogy 13 évesen röhögtünk a csajokkal a nyári táborban, amikor a rendkívül kulturált (mindemellett nem kicsit bálványozott) fiúk ilyenekkel osztották egymást: "Te agyoniskolázott!" Mikor előadtam megtérvén a szülői házba a riposztot, az egész család a hasát fogta. Az "agyoniskolázott" nálunk szállóigévé nőtte ki magát, amolyan félig dicséret, félig fricska az okoskodónak.
Mit tagadjam: idő közben agyoniskolázott lettem. Lassan kinövöm az iskolapadot, és nem hiába koptattam az ELTÉ-s (a nyári táboros fiúkéhoz mérhető kulturáltságú) WC-deszkát: szép művű, érzékeny portrékat tudok festeni a környezetemben élők lelki nyavalyáiról és saját-gyártmányú nyűgeiről, kevésbé produktív és építő jellegű szokásaik okairól és funkciójáról, és mentségemre legyen mondva: elég gyakran a megoldásról is van elképzelésem, és hagyom magamat lebeszélni, ha egy-egy meglátásom, megérzésem ebben az esetben félrecsúszott.
Amikor viszont magamat elemzem, nem szól vissza bizony senki, hogy túlzásba estem, félreértelmeztem a jeleket, túláltalánosítottam vagy túlmisztifikáltam. Ideális terep bimbózó pszichológusi tudatom számára.
Így aztán pillanatnyilag bizton tudom, hogy a vissza-visszatérő száj-állkapocs-arc-torok fájásom nem heveny megfázás eredménye (és így nem követeli a rövid kék kabát lecserélését a hosszú, Zolitól kapott zöldre), hanem pszichoszomatikus tünete a munkahelyi stressz és monotónia rám gyakorolt romboló hatásának. Magyarul fáj a torkom, mert sokat kell emelt hangon osztanom az észt pöttöm és eleven hallgatóságom népes csoportjának. És ez engem zavar. A torkom-állkapcsom-arcüregem meg ettől fáj. Nem attól, hogy erőltetem, és nem is attól, hogy az utóbbi hetekben rekord-hidegek vannak Budapesten.
Freud bácsi a markába röhög: "Te agyoniskolázott, Te!"

Környezet-tudat-alatti

A környezet-tudatosság, a fenntarthatóság elve és gyakorlata egyre gyakrabban kerül előtérbe napjainkban. Kezd rájönni az ember - már a széleslátókörűbbje - hogy a pénz nem ehető, viszont ha így folytatjuk, idővel nem marad más erőforrás. Motoszkál a fejünkben, fontolgatjuk, tervezgetjük, lépegetünk a jó irányba, egyre tudatosabb döntéseket hozunk - némi kétkedéssel aziránt, hogy vajon nem csak egy propaganda-e ez is, és vajon nem áll-e a háttérben a közjó helyett egyéni, nem többségi haszon. Én legalábbis nem teljesen látom át, hogy a milyen típusú hulladék hány százalékban hasznosítható újra, sem azt, hogy a folyékony tusfürdő miért károsabb a környezetre, mint a szappan; mások még abban sem biztosak, hogy a szelektív gyűjtőkből tényleg szelektálva kerül-e el a szemét.
Egyszóval bizonytalanok vagyunk, hogy milyen módon is tegyünk kis sárgolyónkért. Az ige szájhagyomány útján terjed (én például ma tudtam meg egy kedves kolléganőmtől, hogy milyen kategóriák vannak a szelektív szemétgyűjtésnél), és a napi harcok közepette gyakran elsikkad a tényleges akció - a világ megmentése gyakran a mindenkori "holnap"-ra marad.
Nekem a tegnap egy ilyen "holnap" volt. Ahogy ugyanis egyre mélyebben ásom magamat a témába - lévén szakdolgozatom egyik fő csapásiránya - mind inkább úgy érzem, hogy ez az én feladatom is - főként, ha másoknak, gyerekeknek is tanítom, mesélek róla, megpróbálom természetessé és mindennapossá tenni. Ismerős a közhely: aki tudja, csinálja; aki nem tudja, tanítja...Én pedig nem szeretnék bort inni, miközben vizet prédikálok. Nem a lebukás veszélyét érzem fenyegetőnek: egyszerűen nem érzem méltónak magamhoz, és főképp nem ahhoz a hitvalláshoz, amit a következő generáció szemlélet-formálása közben a magaménak tudok.
Egyszóval vettem egy mély levegőt, és 4 nagyon praktikus IKEA szelektív hulladékgyűjtőt.
Furcsa az időzítés. Mert 4 kukától nem változik meg az ember élete gyökeresen - ezt mindnyájan tudjuk. Mégis a napokban fogalmazódott meg bennem először (markánsan), hogy én bizony szeretnék nagyon tudatosan, a legapróbb részletekig menően nagyon sok mindent megváltoztatni az életemben, amivel kevesebb terhet rovok a környezetemre.
És itt ugyanúgy gondolok mind a természeti-, mind pedig az épített-; ugyanúgy a tárgyi-, mint az emberi környezetemre.
És nem tartom véletlen egybeesésnek, hogy ma került a kezembe egy katalógus, tele totálisa környezetbarát kozmetikumokkal - amik nem mellesleg bódítóan vonzó illatúak-állagúak-színűek; hogy tegnapelőtt eszembe jutott, hogy a következő mekis műanyag kávés poharamat bizisten el fogom mosogatni, és másnap is abba kérem a kávét (ha már szinte minden nap kávézom, és a forgalmazó cég is környezetbarát módon termeszti a kávébabot); hogy elhatározásra jutottam, miszerint katalógusos rendszerben többször használatossá fogom tenni az óraterveimet; és hogy úgy egy hete sokkal jobban figyelek rá, hogy a lakásban ne égjen feleslegesen villany, és ne folyjon feleslegesen víz. No és nem veszek fél literes flakonban forgalmazott üdítőt. Az igazat megvallva 2,5 litereset sem. Teázom. Sokkal egészségesebb. Mert a környezet-tudattal egészség-tudat is jár - már szerintem. Ezt is kutatni kellene...
Persze még így sem tökéletes a kép. Mert ha nem folyna a víz, amíg szappanozom magamat, akkor megfagynék a fürdőkádban. Mert nincs kétállású öblítés a wc-ben, és így sem megy le mindig elsőre az áldás. Mert nem húzom ki azonnal a töltőmet, amikor tele az aksi. És a korábban felhalmozott tusfürdő-készleteket is biztosan el fogom használni.
A környezet-tudatosság - ahogy tapasztalom - nem EGY döntés. Sokkal inkább egy életforma. Ez viszont nem szabad, hogy elriasszon attól, hogy akár csak egyetlen lépést is megtegyünk. Hogy a leges-legelső lépést megtegyük. Hiszen - okulva a példámból - soha sem tudhatod, hogy követi-e holnap második, aztán harmadik; és vajon begyűrűzik-e a környezet-tudatos szemlélet a tudatalattidba...

Malacunk volt...

Ritkán történik velem ilyesmi. Hogy elindulok, elindulunk valahová - már oda is jó kedvvel, spontán ötlettől vezérelve - aztán útközben meglátunk valami mást, jobbat, izgalmasabbat, és egy pillanat alatt feladva az eredeti tervet belevetjük magunkat a sűrűjébe.
Az állatkert jó ötlet volt, még ha le is késtük már a medve-napokat, és tartottunk tőle, hogy a zárásig hátralévő 3 óra nem lesz elég a bámészkodásra. Aztán - már csak pár száz méterre a célponttól - megláttuk a mangalica-fesztivál standjait. Ezt nekünk muszáj közelebbről is megszemlélnünk! "Röfi-röfi, pici-röfi, icipici röff-röff..."
A városliget 30 centis havában szó szerint szaladtunk a kirakodóvásár felé, és még a mulatós zene sem tántorított a lelkesedésünkben. A húsárut természetesen arany árban mérték, cserébe szert tettünk adagolós maci-mézes üvegre, hárs mézre, zsanna-mannára és egy kenyérvágó késre. Ittam forraltbort, jól átfáztunk, Zoli kibontott egy ördöglakatot, és még vissza is tudta zárni, vettünk egy új fa társasjátékot, láttunk göndör prémes röfit, aztán totálisan megdermedve visszatértünk az autóhoz, és hazajöttünk.
Meleg tea, rendelős kaja.
Az állatkert megvár. "Minden nap látogatható."
Az élmény meg a miénk marad. :)

Intim szféra

Nem tudom, a cím által definiált szférába kinek mi tartozik. Személyes és friss tapasztalatoktól vezérelve úgy gondoltam, elkészítem a saját kis listámat - mármint azokról a szerintem kirívó tételekről, amik bele, vagy amik kívüle tartoznak. Lehet ez éppen egy használati utasítás hozzám, vagy egy rövid elmélkedés arról, hogy mi, emberek mennyire különbözünk egymástól...Jöjjön tehát:
Ami számomra a belső tér, az "intim szféra" része: konyhai eszközök (csak a velem együtt lakóktól nem veszem rossz néven, ha kérdés nélkül használják: tőlük azonban soha); háziállatok (szeretni szabad őket, de csak úgy, ahogy azt ŐK IS szeretik); ruha (amihez senki ne nyúljon, még segítőkész szándékkal sem, köszönöm); törölköző (ha megfogtad, kedvesen mosolygok, és miután leléptél, kidobom a szennyesbe); bicska (mindig tudom hol van, ki kérte kölcsön - ha egyáltalán kölcsönadtam, és nem tagadtam le, hogy van nálam...); felszerelés (ami a mindennapi esetleges helyzetek megoldásához kell, az MINDIG készenlétben kell legyen - függetlenül a szükség felmerülésének esélyétől); szekrény (ne nyisd ki, ha nem a tiéd, én sem nyitogatom a Tiédet), könyv (Néha rákívánok egy-egy régi olvasmányomra. Ha nem találom meg a polcon, ahová tettem, ölni tudok.); hálószoba (Nem azért, mert vannak benne "hálószobatitkok". Leginkább CSAK.); gitár (ha az enyém, én játszom rajta); hálózsák, sátor, hátizsák; és most azt hiszem, más nem jut eszembe, de ha valakit már morogtam meg ettől egyébért is, akkor várom a méltatlankodó megjegyzéseket :)!
Ami viszont (azt hiszem, az átlagtól eltérően) nem jelent problémát, ha meg kell osztanom: fogkefe, kaja, hajkefe, autó, laptop, fényképező, egyéb háztartási gépek. Ezeket mindig (VALÓBAN) szívesen és készségesen rendelkezésre bocsájtom.
De hogy mik szabják meg, hogy mi kerül ezen a határon belül vagy kívül? Még nem gondolkoztam el rajta, biztos van magyarázat.
Mindenesetre addig is: sipirc a konyhámból, és hagyjátok békén a teknőcöket!

Nosztalgia

Szokatlanul sok időm van mostanság gondolkozni. (Igen, ezért kezdtem blogot vezetni.) Mondják, a lustaság fél egészség, én pedig nagyon egyszerűen belehelyezkedtem abba, hogy már napok óta nem kell csinálnom semmit. Ohó, kellene, persze. Mert ki kellene takarítani. És el kellene kezdeni a szakdolgozatomhoz a szakirodalom-feldolgozást. És össze kellene hajtogatni a megszáradt ruhákat. És ki kellene almozni a kamrát. És rendet kellene tenni a konyhaszekrényben is. És...szóval volna dolgom, no. De egy EGÉSZ NAP korlátlan időnek tűnik, olyannak, aminek sosincs vége, amibe akkor is bele fog férni az összes teendőm, ha még egy kicsit szüttyögök...Na nem sokat, csak még találok egy új hátteret, meg aztán írok egy emailt ennek, és még annak is, és főzök egy kis teát, meg olvasgatom a Harry Pottert...De még mindig visszavan a fél nap. Ami természetesen végtelenül sok idő, és Zoli is későig kell, hogy dolgozzon ma...
Egy szó, mint száz, a napnak rohamosan vége lesz, én pedig semmi eget-rengetőt nem tettem. És ez már így megy pár napja.
Jól hangzik, igaz? A semmittevés jó, a semmittevés gyönyörködtet.
Való igaz, sokkal szebb a bőröm pár napja, mióta rendesen kialszom magamat.
Ugyanakkor már vagy két napja - igazából a semmittevés kezdete óta - valahogy belém van bújva a kisördög. Bármit is teszek - vagy épp nem teszek, azaz: semmitteszek - valami mást szeretnék még, valami többet, valami épületesebbet, értelmesebbet, hasznosabbat; aztán persze bele sem fogok egyikbe sem, mert újból felmerül valami új, valami jobb, valami méginkább előrevivő. Így hát marad a konstans agónia, körülbelül tízezer nagyratörő tervvel, amik egyenként mind kivitelezhetőek is lennének, node egyszerre...
És eszembe jutnak a boldog szép napok. Olyanok is, amik egyáltalán NEM VOLTAK BOLDOGOK. Tevékenyek voltak. Megvolt a fő csapásirány - vagy épp az égető kötelezettség - én meg mentem, és csináltam, amit KELLett, amit muszáj volt, amit megígértem, vagy ami ellen nem tudtam tenni, és - most úgy érzem visszatekintve, hogy - iszonyúan boldog voltam. A teljesítményből, a pörgésből, a cselekvésből, a hatékonyság önmagáért való érzéséből merítettem erőt ahhoz, hogy még tovább menjek, a végtelenbe és tovább, hogy lehozzam a csillagokat és megváltsam a világot.
Mióta kezdenek kétségeim támadni afelől, hogy csak tényleg akkor vagyok szerethető és elfogadható, ha nap mint nap az elvárható teljesítmény tripláját teszem le az asztalra, valahogy kevésbé édes a pörgés íze. Megfakult, kevésbé élénk a színe, kevesebb benne a zamat. És azóta persze jobban tud esni a semmittevés - mint járulékos következmény.
Mégis, 3 napja a kanapén ülve elfog a nosztalgia a tavalyi nyár, egy-egy Bátor Táboros turnus, egy különösen túlvállalt félév, vagy egy kegyetlenre sikerült edzés-terv után.
Fejben már beláttam, hogy tök hülye vagyok. A szívem meg menthetetlenül húz.
Lehet, hogy ki kellene rámolnom mégiscsak a raktárat, aztán hajnali 2-ig a szakdolgozat elméleti bevezetőjét írni. Talán attól jobban lennék.
De az is lehet, hogy jót tenne, ha még 2 napig csak ülnék itt, és várnám, hogy elmúljon a belső, motoros feszültség.
És akkor, teljes nyugalomban és harmóniával önmagamban, tökéletesen ernyedten és higgadtan váltanám meg a világot! :)

Otthon...

Otthon. Gyakran elgondolkozom a szó jelentésén, a fogalom mibenlétén. Az irodalom és a pszichológia fogalomkörében ez egyfajta meleg vacok, ahová megtérhetünk, miután megvívtuk napi harcainkat; ahol lehetőségünk, és alanyi jogunk van a békére és a nyugalomra; ahol lelkifurdalás nélkül pihenhetünk; ami a mi szánk íze szerint nyújt minden számunkra fontos funkciót.
Az otthon - az a bizonyos irodalmi-pszichológiai ideális otthon - ezek alapján az én képzeteim szerint több, a valóságban meglehetősen irreális tulajdonsággal rendelkezne. Lenne benne például egy terülj-terülj-hűtőszekrény, amiben mindig minden van ahhoz, amit épp főzni szeretnék. Mert főzni azt szeretek - lévén alkotó tevékenység -, de a bevásárlást, mint olyat egyszerűen kidobott időnek élem meg, nem is beszélve arról a fájdalomról, amit az ember lánya a kasszánál él meg, mikor szembesül vele, hogy hány angol-órányi joghurtot-tejet-kenyeret-sajtot is eszünk meg ezen a hétvégén...Ez az idealizált otthon mindemellett (természetesen) öntisztulna, a dolgok pedig lelkiismeretesen a helyükre vándorolnának onnan, ahol letettük őket. A szennyesből egy titkos csővezeték vezetne a mosógépbe (természetesen szín szerinti osztályozó berendezéssel); ahonnan már megszárítva (esetenként kivasalva) és összehajtva kerülnének ki a ruhák. A kamrába elég lenne bedobni egy-egy ritkán használt tárgyat - ahogyan most is tesszük, meglehetősen más végeredménnyel: konkrétan már nem lehet kinyitni az ajtaját úgy, hogy ne ömlene ránk a lom-halom - az pedig azonnal a megfelelő, és elérhető helyre kerülne felcímkézve. A mosatlan edények fütyörészve csutakolnák egymás hátát a mosogatóban, a szemét pedig időnként megkérne, hogy engedjem ki, hogy levihesse magát...
Egy ilyen igazi, funkció szerint működő otthonban háziállatok tudnák, hol a táp, és szabályos időközönként elfogyasztanának belőle annyit, amennyire éppen szükségük van. A szobanövények pedig semmiképpen nem pusztulnának el, így nem okoznának konstans lelkifurdalást senkiben. Egy ilyen otthonban elég lenne megemlítened, hogy keresed a piros zoknidat, és máris előkerülne, és egy anti-gravitációs rendszer segítségével a vörösbor sem borulna soha a kárpitokra...
Otthon, édes otthon. Egy ideje már úgy érzem, sosem érek a végére. A kosz, a szennyes, a mosogatatlan újratermelődik; a teknőcök éhesek lesznek, a virágok szomjasak, a padló dzsuvás.
Viszont kezdek rájönni valami másra is. Talán mindegy is, hogy gyűrődnek a ruhák a szekrényben, és kiömlik a cucc a kamrából. Talán még az is mindegy, hogy megtalálom-e a piros zoknimat, vagy hogy még 3 napig nyakig járunk-e a porcicákban.
Egyetlen dolog van az otthonban, ami nagyon nem mindegy: hogy hogyan éljük meg, amikor végre OTTHON lehetünk? Harmadik műszaknak, kötelezően kiszabott robotnak, vagy egy helynek, ahol elfogadhatjuk önnön tökéletlenségünket.
Mert nem az az igazi otthon, ahol minden makulátlan rendben vár - legyen bármennyi dolgod a nagyvilágban, bármennyi nagy kő a szíveden, és mázsás feladat a válladon. Az a valódi otthon, ahol akkor is jól érezheted magadat, amikor nem vagy tökéletes. Amikor tökéletlen vagy. Rendetlen, lusta, makacs, falánk, figyelmetlen és fáradt. Ahol megérzed, hogy nem kell semmit letenni az asztalra. Ahol megérted, hogy a feladatok képesek várni, a teknőc nem hal éhen, és az ÁNTSZ nem száll ki. Ahol - elsőként - merhetsz gyenge, rosszcsont, csüggedt vagy túlontúl spontán lenni.
És hidd el, a teendők mindenféle szankció bekövetkezte nélkül megvárnak.
A világ pedig kinyílik. Először OTTHON.

Házszabály.

Érdekes tevékenység ez a blogolás. Leírok valamit, ami a szívemet nyomja; ami publikus is, meg nem is; ami vár is reakciót, meg nem is. Amolyan pusztába kiáltott szó. Vagy még inkább egy sötét szobába kiáltott "Hahó!": várja is a választ, ugyanakkor tart is tőle, hogy vajon ki lehet "odabent".
Privát tartalmakat nyilvánosságra hozni mindig nehéz ügy. Szeretném, hogy olvassák a blogomat - ugyanakkor letiltottam a keresőkben és véletlenszerű léptetőkben való megjelenését.
Nem tervezek a magánéletem szaftos részleteiről, a PIN-kódomról, a barátaim titkairól vagy a munkahelyem belügyeiről értekezni. Ugyanakkor egy szubjektív írásnak mindig van egyfajta információ-tartalma a szerzőről - főképp, ha a szerző egy leginkább lélektani-filozófiai-önismereti kérdéseket boncolgató egyén (nem akarok magamra ujjal mutogatni...). Bölcsnek - vallom - leginkább saját tapasztalatok alapján lehet válni; bölcsességet átadni sehogy; megosztani pedig talán még ezeknek a tapasztalatoknak a közlésével sem. Nélküle pedig hát semmiképp. Belecsúsztam hát újfent a "privát szférába".
Ez egy olyan műfaj, amiben tartanom kell magamat saját szabályomhoz: meghúzom a határt, és
NEM VISZEM A FEJEMEN KÍVÜLRE AZOKAT A GONDOLATOKAT, AMIKET AKÁRCSAK EGYETLEN BARÁTOM, ISMERŐSÖM, CSALÁDTAGOM, AZAZ: SZÁMOMRA FONTOS VALAKI NEM SZERETNE OLVASNI.
Azoknak jó helyük van itt bent.
Vagy alkalomadtán besuttogom őket egy nyitott ajtón egy sötét (és reményeim szerint üres) szobába...:)

Pindur, a panda

Pindur egy játékos Panda-kölök. Kicsit rosszcsont, kicsit szeleburdi, kicsit még butus - amilyenek a kismackók általában. Pindur nagyon nem szeret egyedül lenni, ha magára hagyják, egyből nyüszög, és ahogy a lába bírja, szalad az ajtókeretben eltűnő láb után. Ha utoléri, akkor általában nagyon összenyálazza az illető zokniját - természetesen csakis szeretetből.
Pindur - mint kiderült - nem nagyon szeret fürödni. Ellenben azt nagyon díjazza, ha vakargatják a buksiját, vagy a füle tövét. Általában szeret mindent, ami édes, az ilyeneket általában kinézi a kezedből.
Pindur nagyon szeret aludni, legszívesebben egész nap csak ezt tenné - természetesen egy-egy étkezéssel megszakítva.
Pindur, a panda soha nem fog megnőni, és felelősségteljes, bölcs, felnőtt pandához méltóan viselkedni. Pindur örökre pici marad, esetlen, és védtelen.

Ahogy (úgy sejtem) mindenkinek, nekem is egyre több alteregóm gyűlik az évek során. Pindur a legfiatalabb, őt Zoli találta ki egy havas séta alkalmával; de ott van a stoppos lány is, aki néha beszáll az autójába, és olyan témákról cserél vele eszmét, amilyenekről mi, alapértelmezett formációnkban ritkán; és ne feledkezzünk meg a nyári táborok-beli az őrület kiküszöbölése céljából elengedhetetlen Viki néniről sem!
Nem tudom, más hogy van vele, de nekem néha ki kell bújnom a bőrömből. Mióta az eszemet tudom, felelős döntések sokaságát hozom nap, mint nap, kínosan tudatában léve ezek hosszútávú következményeinek. Ha ma nem mosom ki, nem szárad meg az utazásig; ha rosszul ejtem ki, a kicsik rosszul tanulják meg; ha nem vállalom be a 28 és feledik tantárgyat is, nem lesz időben diplomám; ha elkések, valaki a kapu előtt fog dekkolni; ha elsózom, nem fog ízleni a vendégeknek; ha csak úgy elsuvasztom valahová, Zoli nem fogja megtalálni holnap; és még sorolhatnám. Néha úgy érzem, az élet nem más, mint felelős döntések egymásutánisága: ha jó ütemben vagy egyszer szigorú, máskor laza, akkor nyertél, és továbbléphetsz a következő szintre; ha nem, menthetetlenül megragadsz az untig ismert, és kevéssé produktív alap-pályánál.
Időnként nem bírom már ezt az örökös igen-nem; kell-nem kell; fontos-nem fontos mókuskereket - ki kell lépnem a mindenki által ismert "Viki, aki mindent tud, mindent megold, mindent elér, mindent teljesít, mindent átvészel" szerepből (mert mi volna ez a makulátlan kép, ha nem egy rám aggatott, velem azonosított szerep?), és a lovak közé kell dobjam a gyeplőt.
Ilyenkor Pindur óriási rendetlenséget csinál a konyhában, és megeszi az összes Túró Rudit a hűtőszekrényből. Nem foglalkozik se óratervekkel, se szakdolgozattal (mert ugyabár ilyesmik hogy is érdekelnének egy kölyök pandát!?), csak egész délután játszik, vagy két takaróba csavarodva egyenletesen szuszog a vackán. Bármit ajánlasz neki, általában hajthatatlan - aztán 5 perc múlva kétségbeesetten vinnyog, ha mégsem lesz úgy, ahogy felvetetted. Vicces is, nehéz is vele bírni.
Másnap reggelre persze Pindur nyomtalanul eltűnik a lakásból, az óra 6:30-kor ébreszt, én pedig fegyelmezetten szinte azonnal feltápászkodom, és a dolgom után nézek. A Pindur által hagyott romokat a konyhában és a nappaliban Zoli is segít eltüntetni - ez sem szokott sokáig tartani. Fél 9-kor már a HÉV-en ülök, és azon gondolkozom, mit főzzek, mire hazaér este.
Pindur néhány napra kiélte magát, és most békésen alszik...valahol a lelkem mélyén.

...és más démonokról...

Vannak napok, amikor ellenállhatatlanul magával ragad a mindent elsöprő és felülíró pesszimizmus. Nem, nem azokra a napokra gondolok, amikor TÉNYLEG minden balul üt ki, épp ellenkezőleg. Azokra, amikor SEMMI OK az aggodalomra vagy kétségbeesésre. Én mégis megteszem. Morgok, dohogok, sírok, aggódom és dühöngök.
Pár éve már használom a "démonok" képét. Démonjaink mindannyiunknak vannak: kinek több, kinek kevesebb; kinek ezzel, kinek mással kapcsolatban. Démon száll rám, amikor nem hiszem el, hogy nem kell többet koplalnom, mert bármennyit eszem, ugyanennyi kiló leszek; de démonok űznek a konstans 150%-os teljesítmény és a folytonosan padlóra-egy-porszem-se rendben lévő lakás felé is.
A démonom fura lények. Mikor erősebbek, mikor gyengébbek, mint az éppen aktuális akaraterőm. Azt persze (legalább elméletben) jó tudni róluk, hogy Nálam sosem lehetnek erősebbek - mivel én alkotom őket. Maximum ugyanolyan erősek vagyunk, és egy életen át elkommandózunk egymás életének keserítésére. Azaz: az enyémre; azt hiszem, egy démonnak nincs ilyen értelemben élete. Piff. Ő nyert: neki nincs vesztenivalója.
Na igen, erre gondolok pesszimizmus alatt.
Szóval vannak napok, amikor megszáll ez a fajta állandó és mindenre kiterjedő negatív gondolkodás; amikor "rám száll a pesszimizmus démona".
Elgondolkodtam, vajon miért nem tudjuk ezeket a démonokat félredobni, elsöpörni, elfújni, mint egy pihét...Hiszen belőlünk táplálkoznak, azaz abszolút hatalmunk és kontrollunk van fölöttük.
A válasz triviálisabb és egyszerre nevetségesebb és ijesztőbb volt a vártnál. Ezek a démonok immáron 23 éve az életem részei és fő alakítói. Nem változtatott rajtuk sem személyi, sem környezeti változás; "számíthattam rájuk" boldogságban és veszteségben, életem legmélyebb és legmagasabb pontjain egyaránt. Következetesebben irányítottak, mint a szüleim és kiszámíthatóbban befolyásoltak bármilyen körülménynél. Ha féltem, hozzájuk menekültem, hiszen "tudni, hogy valami borzalmas lesz még mindig jobb, mint egyáltalán nem tudni, hogy milyen lehet...".
Ha rossz társak is; ha követelőző, felemésztő, bántalmazó társak is - a démonok immár 23 éve társaim.
Megválni tőlük annyi, mint elrúgni magamat a talajtól, és leszámolva a gravitációval repülni, szárnyalni a végtelenbe és tovább - a félelmetesen izgalmas ismeretlenbe.
A gravitációról nem mi döntünk - a démonokról már inkább. De nem szabad önhittnek lennünk: az, hogy erősebbek vagyunk náluk, hogy felülkerekedünk rajtuk, csak a kezdet. Az igazi győzelem még nem ez. Ahhoz, hogy kilépjünk a bűvkörükből le kell győznünk még valamit: önnön ragaszkodásunkat a biztonsághoz, az állandósághoz.
Nagypapám szerint (akit már nem ismerhettem; alábbi mondását viszont milliószor hallottam édesapámtól) az a legnagyobb hadvezér, aki önmagát győzi le.
Mernünk kell nagyot álmodni.
Addig viszont ne morgolódjunk se a gravitáció, se önnön korlátaink miatt! ;)

A Nyuszikáról, a Kiskecskéről, és arról a bizonyos fűnyíróról...

Történt a minap, hogy a napsütötte téli városban sétálva jól elhatároztam, hogy márpedig velem milyen nagyon ki van éppen babrálva.
Nem mintha konkrét, kézzelfogható információim lettek volna ezügyben. Nem, korántsem.
Én mégis makacsul a fejembe vettem, hogy az index-leadás határideje márpedig múlt pénteken lejárt. Elkéstem vele, tehát egy egész féléven át elesek a jól megérdemelt ösztöndíjtól. Nonszensz. Pedig sehol nem is hirdették meg a határidőt. És mégis megvonják az ösztöndíjamat. Fellebbezésnek helye NINCS. Újabb ok, hogy utáljam az ELTÉ-t. Kizsákmányoló bürokratikus barmok.
És persze a könyvtár is. Két hét késedelem alatt 1700 Ft-nyi tartozásom gyűlt össze. Nincs is nálam annyi pénz! A könyvtárnak nem arról kellene (!!!) szólnia, hogy olcsón tegyék elérhetővé az olvasást mindenki számára? Hát tehetek én arról, hogy munka mellett egyszerűen kimennek a fejemből ezek az oktalan és felesleges határidők? 1700 Ft. Kész rablás! Ennél már az is ésszerűbb lenne, ha vissza se vinném a könyveket. Az eszmei értékük sem lehet több. Miért az kapja a pofonokat, aki dolgozik, lép, tesz a közös ügyért, önmagáért és a fejlődésért?
Ruhatár, némi ön-tréning, hogy majd hogyan is fogom civilizált formában jól megmondani a frankót mindenkinek. Könyvtár. Húúú, az idősebb könyvtáros néni van. Tuti, hogy még le is fog szidni. Nem elég, hogy fizetek, még hallgathatom is. Tisztára, mint az oviban. Elmennek a bánatba!
"Aztán máskor figyeljen egy kicsit jobban a határidőkre! Két hete lejártak a könyvei. Most 1700 Ft-ot kellene fizetnie..."
Kellene?!? Hogyhogy csak kellene? Ezek szerint nem KELL? Még a könyvtár előtt sem tértem teljesen magamhoz. A néni ELENGEDTE a késedelmi díjat. Nem kellett veszekedni, érvelni, meggyőzni, meghatni. Semmit nem kellett mondanom. Elengedte magától. Emberségből.
Mondanom sem kell, a Tanulmányi Osztályon kiderült: az index-leadás határideje február 5.
Ennyit a Nyuszikáról, a kecskéről meg a fűnyíróról...