Édes pirula...

Nevezetesen Toblerone.
Méghozzá fehér csokis...
Köszönöm, Lilla, isteni jutalom egy ilyen háromszögletű csüggedés-űző nagytakarítás közben!
:)

"...és így terjed a hííííírem..."

Vigyázat! A következő bejegyzés véltehőleg a nyugalom megzavarására alkalmas örömködéseket tartalmazhat! :)

Egyszóval - ahogy tegnap Zolival az autóban megállapítottuk - megtörtént a csoda. Úgy tűnik, a világ-megváltás egyre közelebb kúszik felém (tegyük hozzá, amellett, amennyi öles lépést tettem én az irányába, mostanra már elég kedves tőle; mégis); hogy nem hiába csinálom úgy a dolgokat, ahogy; hogy valóban sikerül nem csupán egynek lenni a sok közül.
A Szigetközről beszélek, igen, a vízitúrákról, amiket volt szerencsém állandó jellegű tettestársaimmal együtt a kedves csoportoknak adni tavaly nyáron, vagy még korábban.
Történt ugyanis tegnapelőtt, valamikor délelőtt 11 tájban, hogy felkeresett telefonon egy úriember. Mint kiderült, Németországból telefonált, ott élő magyar, aki az ünnepekre hazautazik a családjával. Szeretné a már kint született gyermekeinek megmutatni a "hazájuk" szépségeit. Mint mondta: egy ismerőse engem ajánlott, ha a Szigetközben szeretne kalandozni velük.
Hogy ráérek-e: nem volt kérdés; van amire bármikor ráérek. Tettestársat is találtam magam mellé hála az égnek. Virtuálisan bár, de egymás kezébe csaptunk.
Ígyhát pontosan egy hét múlva, szerdán reggel megyek, és Bogival karöltve megnyitom az idei idényt.
Gyönyörű lesz a természet, csend lesz, béke és nyugalom.
De nem csak ez a boldogság benne. Sokkal inkább az, amire Zoli hívta fel a figyelmemet tegnap, hazafelé tartva.
Úgy hiszi, hogy amíg valaki nem volt velünk vizen, vízi programon, addig számára csak egy név vagyok a sorban, a túraszervezők között. Viszont hiszi azt is, hogy aki egyszer velünk vágott bele a Szigetköz felfedezésébe, az többé nem megy mással vízitúrázni.
Az már csak hab a tortán, hogy mindebben Tamáshoz hasonlított, vele feleltetett meg (aki ismer minket, tudja, hogy melyikhez); aki szakmai atyám, és a legmélyebben tisztelt etalonom, mióta csak 13 éve megismertem.
Remélem, valóban méltó vagyok ehhez a megfeleltetéshez. Mindenesetre lélekkel, lendülettel és kedvvel igyekszem.

Keserű pirula

Hát jah, ez a bejegyzés sem arról fog szólni, hogy milyen fantasztikus az élet, nomeg a világunk, és hogy mennyire jó is itt élni, jipiiii!
Valamiért egyszerűen rámtalálnak a nehézségek, az olyan témák, amiket nem könnyű sem emészteni, sem pedig korrigálni.
Merthát ilyen vagyok, így élek, és a világ is olyan körülöttem, amilyen.
Pár bejegyzéssel lejjebb ott az ellenpélda. Induljunk ki onnan.
Imádok terepen lenni, sziklát mászni, erőmet, szárnyaimat próbálgatni, szél-fújta hajjal, kipirult arccal, izomlázzal zárni a napot. Szeretek tevékeny lenni, és nagyon értékelni tudom, ha a szórakozás, amit épp űzök, nem kerül horibilis összegekbe.
A mászás, az evezés ilyenek. Utóbbi nem csak hogy nem viszi, de még hozza is a pénzt (örömködés a következő post-ban...csak hogy megfelelő legyen a tendencia). És a megfelelő eufóriával is kezelem őket, úgy érzem.
Ugyanakkor annnnnnyira-de annyira jól esne néha kicsit NŐnek lenni, a szó prosztó, hétköznapi-utcánsétálós-tenyerenhordozott-menjünkelfagyizni-öltözzfelcsinosan-sétáljunkegyetaDunaparton értelmében.
Nem a szándékkal van a baj. Nem is azzal, hogy Zoli vajon partner lenne-e benne. Mert bizonnyára partner lenne, ahogy ismerem.
A probléma oka főként két dolog. Az egyik (a kisebb) baj az idő. Szorít bennünket szinte mindig; csak úgy tudunk meglépni előle, ha "felmegyünk a hegyre", azaz eltűnünk a civilizációból pár napra, valami olyan helyre, ahol lehetőség szerint még térerő sincs. Ilyenkor azonban elég kevéssé praktikus az új sárga cipőt viselni (egyszer mentem úgy túrát vezetni, hogy "Városi csini-göncben megyek le, aztán majd ott átöltözök táravezetősbe - hát elég viccesen nézett ki, amikor a gáton, sárga esőkabátban, mezitláb a rózsaszín cipőt kímélendő toltam az Uno-t szakadó esőben...). Meg szoknyát, színes harisnyát, feszes blézert és többsoros bohém ékszert is.
A másik ok ennél mélyebb, elgondolkodtatóbb is talán. Nevezetesen, hogy olyan tevékenységekben lelem örömömet, amelyek nem csinos, nőies, elegáns öltözéket igényelnek. Pici gyerekekkel való foglalkozás; szikla- vagy falmászás; vízitúra; gyalogtúra; itthoni építés-szépítés és még sorolhatnám - a lényeg, hogy mindegyikre praktikusabb is, hatékonyabb is vagyok melegítőben.
Ami mellesleg Zoli szerint nem áll rosszul.
Mindezek ellenére: csinos hetet akarooooook!
De ha mégsem jönne össze (vélem, nem fog; már mára is be van tervezve a nagyon-nagyon-nagytakarítás), majd felöltözöm csinosan, és úgy fogok blogolni.
Ugyanis ez talán az egyetlen a kedvteléseim sorában, amitől nem leszek nyakig dzsuvás. :)

Felhők

Mint tudjuk, felettük mindig kék az ég, ugyebár.
Ez azonban itt lent - ergó alattuk - néha korántsem boldogít bennünket.
Rengeteg pozitív hatás ért az utóbbi időben, nem csak abszolút értelemben, de a felmerülő nehézségekhez viszonyítva is. Rengeteg okom van örülni és bizakodni; és ezúttal azt hiszem, nem csak a tavasz teszi.
Persze az időjárás is sokat segít. Kijutok végre a természetbe; egy hét, és indul a vízitúra-szezon; már nem kell nagykabát, ahhoz, hogy kimozduljak.
A többiek is érzik ezt. Az emberek vidámabbak, bizakodóbbak, talán segítőkészebbek és megértőbbek is, mint a tél végi depresszió idején.
Mégis vannak dolgok, amikkel a napokban is nehezen bírkózom. Gondolkodva önkritikán és saját házam táján sepregetésen, túlvállaláson és becsületen írom ezt a bejegyzést.

Beárnyékolja az örömöm, az energikusságom a szakdolgozat. Ami alapvetően egy izgalmas téma tudományos fejtegetése - így is gondolok rá, ha "magam vagyok" vele. Nem veszi be a gyomrom a követelményeket, a száraz elmélet szükségszerűségét, a magastudományos tájékozottságom domborításának igényét abban az esetben, amikor (és semmiképp sem "ha") ez a tájékozottság bizony nem létezik. Nem látom be, hogy a jó szakemberséghez, a gyerekekkel való megfelelő bánásmódhoz miért szükséges ismernem millió-és-egy elméletet. Vagy ha már szükséges - mert erre való a programzáró-vizsga, nevezetesen, hogy ezt tesztelje -, akkor mi a mongúznak kell a szakdolgozatomban újfent bizonygatnom az e területen megszerzett erényeimet - akár vannak, akár nincsenek?
Kérdések, amikre nem keresem a választ. Helyette bemegyek holnap a nyamvadt könyvtárba, és addig túrok, míg meg nem találom a meggyőző irodalmat, bizonyítandó, hogy én bizony járatos vagyok a téma elméletében. Ez kell ugyanis "nekik", ez kell ugyanis a bizottságnak, az egyetemnek, vagy én már nem is tudom, ki-az-atyaúristennek.
Nem kell nekik a lelkesedés, nem kell nekik a végig táboroztatott 2 nyár, nem kellenek nekik az élmények, a tapasztalatok, a szakértelem, a valós helyzetekben alkalmazható tudás. Nem én kellek nekik.
A diplomán mégis az én nevem áll majd.
Ehh, képmutatás ez is. Mert megszerezni sem fűlik a fogam ("Így nem."), és használni sem tudom majd. A fő, hogy akkor már legyek diplomás munkanélküli. Mert így magasabbra emelhetem a fejemet.
Magasra emelem most is. Én még hiszek abban, amit és ahogy csinálok.
De gyűlölöm, hogy holnap megyek, és behódolok a feltételeknek. Nem azért, mert energia-igényes. Nem azért, mert derogál elfogadnom, hogy a tanáraimnak, az elvárásoknak igaza van.
Sokkal inkább azért, mert hiszem, hogy NINCS IGAZUK. Hogy nem ettől lesz valaki jó szakember; hogy ez mégcsak meg sem mutatja, hogy valaki jó szakember lesz-e.
Ahhoz több kell.

Más. De lényegében ugyanez. Adott valaki, aki tele van affinitással, kreativitással, tervekkel, vágyakkal, tenni akarással, lélekkel, szellemmel, hittel, lelkesedéssel és valós tudással.
A társadalom kitaszítja.
A családja azért, mert "problémás", mert nehezen kezelhető, mert túlságosan sok energiát igényel az ő túltengő vegyértékeinek a lekötése, mert izgága, mert meg nem alkuvó, mert néha kiszámíthatatlan, és egy kicsit őrült.
A párja azért, mert nem tud vele lépést tartani. Nagyratörőek az álmai, a saját jövőjét építi, és nem bízza másra sem a munkát, sem a babérok learatását. Mert mellette csak kicsinek lehet lenni. Mert ő maga a nagyság a kortársai és a környezetében élők között.
A társai és a tanárai azért, mert meg van a véleménye a rendszerről, és nem fél szembe menni vele. Kritikus, de nem álnok, kimondja, ami a szívét nyomja, és nem parancsolj megálljt a nyelvének még akkor sem, ha az a vesztét okozza. A végletekig öntörvényű, akkor is, ha a szabályok megbéklyóznák; mániákusan retteg az ésszerűtlen kötelmektől, a céljainak él, és a világot ebből az irányból szemléli. Ami segíti a cél elérésében, azt megteszi; ami nem, azt akkor sem ha kényszerítik.
Hibája, bizony, hogy ritkán, és kevesek kedvéért képes kompromisszumra; hogy az övé kell legyen az utolsó szó; és hogy a kötelezettséget csak akkor érzi kötelezőnek, ha a saját terveivel is egybevág. Hibája, hogy lusta, de erénye, hogy tudja ezt magáról.
Hibája, hogy arrogáns, de ezt tőlem tanulta.
Hibája, hogy szeretem, és nem tudok Rá haragudni, amiért pont ugyanúgy gondolkodik, mint én, csak mindeközben nem képes rá, hogy megalkudjon mással, mint amire vágyik.
Hibája, hogy ritkán tudja befogni a száját, és nyelni 3 nagyot, aztán megtenni amit muszáj - de ebben a világban egyáltalán már az is csoda, hogy ilyen ember létezik.
Talán hibám, hogy nagyon büszke vagyok rá, és bármit megtennék, hogy az útját egyengessem.

Ahogy azért is, hogy a magamét ne kelljen annyit egyengetni; hogy kevesebbszer kelljen nyelni 3 nagyot (bár tény, hogy én magam jópárszor megteszem: bizonnyára a kor teszi) - hogy a világ élhető legyen az olyanok számára, mint Ő, vagy én.
Az olyanok számára, mint mi.
Akik nem félnek álmodni, felbukni, küzdeni, kiállni magukért; akik nem félnek embernek maradni ebben a brutális embertelenségben.

Viki, a hegyről

Visszatértünk.
Bár a meteorológusok múlt héten végig átkot, villámot, záport, zivatart jósoltak a fejünkre, szikrázó napsütéses, márciusban-jobbat-kívánni-sem-lehet időjárást kaptunk. (Ezúton köszönet az illetékeseknek.)
Hajh, de szeretem az ilyen "egyszerű", úgymond vegetatív örömöket, mint amilyen ez a hétvége is volt! Nem úgy értem, mintha a sziklamászás egyszerű, vagy könnyű, esetleg olcsó sport lenne. Frászt.
Arra gondolok, hogy ilyenkor pár napon át meglehetősen leszűkül azon dolgok köre, amelyekre figyelned kell. Mert persze arra amit csinálsz, a mászásra, a biztosításra, az eszközkezelésre maximális, mondhatni 120%-os figyelmet kell fordítanod végestelen végig. De ezen kívül kb. semmire. A nap süt, körülötted a tavaszi természet, érzékeled a hangjait, illatait akkor is, ha épp másfelé figyelsz. Koncentrálsz a feladatra, amiben nem vagy egyedül: az a másik, aki épp mászik, vagy Téged biztosít a TÁRSAD a szó nagybetűs értelmében; hiszen egymás kezébe tesziket az életeteket, figyel Rád, segít, amikor kell. Mégis a feladat maga - nevezetesen, hogy feljuss - csak a Tiéd, saját ütemedben, saját erőd szerint bírkózol meg vele. A mindenséggel mérheted magad.
Nincs idő, nincs külvilág, amolyan Csíkszentmihályi-féle FLOW ez (aki nem ismeri a fogalmat, nézzen utána nyugodtan, szerintem ez a pszichológiának kivételesen egy használható jelensége). Ha elfáradsz, pihenhetsz, vagy be is fejezheted mára, nem köt semmi és senki, a fal pedig megvár, bármikor térsz vissza.
Kell a megerőltetés, a kihívás, a próba a TESTNEK; kell a nyugodt befelé, kötelezően Magadra figyelés a LÉLEKNEK.
És szelídebb emberként térsz vissza.

Helyzetjelentés

Elmentem a hegyre, majd vasárnap gyüvök, Dógom Van.
Róbert Gida s. k.
(annak, aki érti)

Napfény a hosszú alagút végén

Szeretek gyerekek között lenni. Olyan nyílt a tekintetük, szabad a szellemük, tiszták a vágyaik, élénk a fantáziájuk és kifogyhatatlan az energiájuk, mint közülünk, felnőttek közül keveseknek. Tele vannak lehetőségekkel. Kiváncsiak, azonnal képesek átállni valami újra, valami jobbra a régi megszokásról; elég velük kedvesnek, barátságosnak, következetesnek és igazságosnak lenni, hogy a bizalmukba fogadjanak; elég egyenlő mércével mérni magadat és őket, hogy megszeressenek.
Sok gyerkőccel találkoztam mostanság. Munkaköri kötelezettségen kívül is, a szakdolgozat-kutatásom kapcsán az elmúlt két hetet szinte szakadatlanul oktatási intézményekben töltöttem. Sokféle kölyökhöz volt szerencsém (vagy éppen balszerencsém), csakúgy, mint ahogy többféle pedagógushoz is.
A mai napomat ők tették napfényessé. De alapvetően úgy egészében az elmúlt két hetet is. A mai nap csupán a hab a tortán (bár a folyamatnak még nincs vége: holnap is, jövő héten is megyek még hozzájuk.).
Képzeljetek el egy feladatot, amiben megtervezitek álmaitok otthonát. Azt tesztek bele és köré, amit csak akartok; pénz és hozzáférhetőség nem akadály. Képzeljétek el, hogy le kell rajzolnotok ezt az otthont, olyan pontosan, amilyen pontosan csak lehet, de ha valamit nem tudtok megfelelően ábrázolni, az sem baj: a lényeg, hogy tudjátok, hogy mi micsoda, és el is tudjátok mesélni azt.
Ha jól sejtem, Kedves Olvasó, most Neked is beindult a fantáziád. Ha van kedved, írd le, milyen lenne ez a ház. Majd én is gondolkozom a magamén, és alkalmasint leírom egy bejegyzésben én is.
No, ezek a gyerekek is ezt a feladatot kapták (és fogják kapni holnap is másik lurkók). A tegnapi csapat idétlen hozzáállása után ma sem számítottunk sok jóra. Valamiért a tegnapi bandát nagyon nem kötötte le a feladat.
A maiak viszont...! Kedves Olvasó: Te tudod, mi az az Avatar-gép? Mert én bizony nem. A bowling-pálya, a lóverseny-pálya, a medence, a jakuzzi, a rakétavető, a terülj-terülj-asztalkám, a bármit-megteremtő-szoba, a repülő cipő, a disco-terem, a gördeszka pálya, és még nagyon sok minden azonban számomra is ismerős.
De nem ezek a leginkább szívmelengetőek. Ezek "csak" a gyerkőcök fantáziájáról, szabad szelleméről árulkodnak - és valljuk be, ezek is hiánycikkek a mai 9-10 évesek körében.
A csoda nem ez.
Sokkal inkább a környezetbarát autó, a biciklivel való közlekedés, a nádtető, a visszafogott igények, a gyönyörű kert.
Mert vannak 9-10 évesek is, akik erre vágynak. Vagy - ha megfordítom - a 9-10 évesek között még van, aki erre vágyik.
Nem tűzijátékra, nem 8 BMW-re, nem kacsalábra és brilliánsokra. Dacolva média-hatással, sztár-idolokkal és azzal, hogy mi a "trendi".
Megmenteni a világot, megmenteni az emberiséget szerintem, az én szememben állatira trendi. Szerencsére ezen a pöttömök némelyikének az észjárása szerint is.
Bár az is biztos, hogy ez nincs benne a legújabb Joy-ban vagy Glamour-ban.

Elixír

Tudtok jobbat, mint egy két hétköznap közé eső éjszaka végét jelentő reggelen magatoktól, a vekker közreműködése nélkül ébredni - tetézem: párostul - és még egy jót beszélgetni, mielőtt az ébresztő megszólal?
Nekem ez elég volt a mai boldogsághoz :).

Ötlet

Bár tudom, hogy nagyrészt férfiak olvassátok a blogot, mégsem állhatom meg, hogy ne osszam meg veletek az újdonsült találmányomat:
A rakott krumpli sokkal, de sokkal finomabb, ha a tejfölbe, amit ráöntötök tesztek egy jó adag fokhagymát. :)
Jó étvágyat Mindenkinek!
(Én meg igyekszem nem szedni másodszor is...)

Hol a boldogság mostanában?

Tudom, a kérdésfelvetés hasonlóan velős, mint, ha azt feszegetném: mi az Élet értelme.
Nos, Kedves olvasó, ne várd a végén, a (rám oly jellemző, hogy szinte már trade mark-om lehetne) csattanóban, hogy mellékelem a térképet, ami elvezet majd a totális eufóriához. (Mellesleg: akinek van ilyen térképe, megköszönném, ha a megjegyzéséhez csatolná...)
Mindenesetre be kell számoljak Nektek saját kis élményeimről az üggyel kapcsolatban.
Az utóbbi időben nehézkesen állt az öröm ügye minálunk. Alighogy egy kis erőre kapott, megvetette a lábát a szívünkben-lelkünkben, azonnal a vállunkra ült a Bosszúság, Idegesség, Betegség, Fáradtság vagy a Szomorúság Démona, elkergetve a csöppnyi, belopódzó derűt.
Mi mindvégig hittünk benne, és harcoltunk érte. Mindhiába. Minden napra, szinte minden órára jutott egy esztelen feladat, egy apró bosszúság, egy komoly érvágás, egy szorongató kétség. Nehéz volt ilyen feltételek mellett Embernek, Társaknak maradni.
Aztán tegnap reggel az orrunkra sütött a napocska, és mi elindultunk nagyot álmodni. Fák között barangoltunk, dombokat másztunk megy, sáros lett a cipőnk, nyirkos a hátunk, ránéztünk magasról a tájra, a miénk lett a vár, és a többieké a lekvár.
Itthon aztán elkészült egy nagy ibrik madártej az elégetett energia pótlására, utána pedig ment a társasjáték éjszakába nyúlóan. Vesztettünk, mégis jó volt játszani. Mert bár kint, a nagybetűsben senki nem hirdet eredményt a végén, mégcsak tábla sincs, ahonnan leolvashatod magad, mégis sokkal inkább megérzed - hiszen az sorsodat formálja -, ha épp vesztesz, vagy ha csak vesztésre állsz. Jó volt veszteni, mert végre nem volt tétje. Csak az izgalom kedvéért versenyeztünk.
Ma reggel úgy ébredtem, mint egy hosszú, nyomasztó álom után. Boldog, felszabadult lélekkel, szabadon és gondtalanul. Hetek, talán hónapok óta először.
Mosolygunk ma is egész nap.
Nem tudom, mi történt.
Talán a hegyek teszik.
Talán csak - valami rejtett tartalék erővel - mi magunk. :)

Hmmm?

Na, hogy tetszik Nektek az új dizájn (párdon, design...)?
Nekem felettébb tavaszi kedvem lesz tőle!
Éljen a természet, éljen az újászületés!

Ti mit tettetek volna?

Gyors kérdés ismét.
Ti, kedves Olvasók mit tettetek volna, ha úgy jártok, ahogy én, nevezetesen:
Megálltok a csepeli piac parkolójában az autótokkal pénteken koradélután, de még a bevásárlás előtt meg akarjátok inni a fincsi dobozos tejeskávétokat. Így is tesztek, ezalatt mellétek parkol egy középkorú hölgy. Vettek rá egy futó pillantást, de nem jegyzitek meg az arcát. Ő kiszáll a kocsijából, és otthagyja. Pár perc múlva végeztek a kávétokkal, kiszálltok Ti is, és már épp indulnátok a dolgotokra, amikor észreveszitek, hogy a hölgy Suzukijának a jobb első ablaka totál nyitva van. Na, mit tettetek volna a helyemben?

Gondolom, aki ismer, meg tudja jósolni, hogy én magam mit csináltam...
Hát, igen, nyertetek: megvártam, míg a hölgy visszajött. Úgy fél óra múlva. Közben segítséget kértem két járókelő hölgytől, hogy legyenek tanúim, amíg felhúzom én magam az ablakot legalább addig, amíg be tudok nyúlni, hogy ne álljon már így tárva-nyitva; ők némileg értetlenül közölték, hogy sietnek. Továbbá kikértem a kocsi másik oldalára parkoló úriember véleményét is a kérdésben (nem tűnt lopós típusnak...), aki előzékenyen megnyitotta a jobb első ajtót: no ez is nyitva volt. Ezek után felhúzta az ablakot, és mondta, hogy szerinte hagyjam itt a kocsit nyugodtan. Namármost éltem a gyanúperrel, hogy esetleg ha elmegyek, akkor ő maga fosztja ki a Suzukit, tehát maradtam.
Aztán mikor már épp feladtam a dolgot, végre megjelent a jogos tulajdonos, és nagyon megköszönte a közreműködésemet (miután felhívtam a figyelmét rá, hogy talán legközelebb oda kellene figyelnie erre).
Most úgy őszintén: tök hülye vagyok? Én nem tudtam eldönteni...

Rövid rekord-report

(Bocs a félig magyar, félig angol címért, nekem is bántja a szememet, de csak így jött ki az alliteráció...)
A Magyar Guiness Szövetség a mai napon, délután 15:00-kor örömmel értesíti a Tisztelt Publikumot, hogy pályafutása során első ízben kiutalta a "Háztartási Guiness Rekorder" megtisztelő címet P. Viktória érdemes versenyzőnek.
Fent nevezett személy ugyanis minden eddigi képzeletet meghaladó teljesítményével kivívta a bizottság osztatlan elismerését, felülmúlva mindenki más, és saját korábbi teljesítményeit is.
A cím odaítélését az alábbi teljesítménnyel vívta ki:
2 óra, azaz 120 perc leforgása alatt berámolt, majd kiteregetett 5 adag mosást; megetetett 4 éhes teknőcöt; elmosogatott 3 napi redvás edényt, összerámolt az egész lakásban, valamint elkészített 2 kancsónyi forró teát beteg Kedvesének. (Ami mire a nevezett hazaér, valószínűleg sajnálatos módon kihül.)
A rekorder ideg- és elme-állapotáról nincs információnk.
Továbbá arról sem nyilatkozott forrásunk, hogy az 5 mosásnyi száraz ruhát majdan ki, és főképp mikor fogja összehajtogatni.
További értesüléseinkről azonnal tudósítjuk Önöket!

To learn or not to learn?

Felkérést kaptam ma. Bizonyám! Méghozzá nem másra, mint blog-bejegyzés írásra. Na, persze nem itt; nem lett a Görbe-tükör-kép felkapott eszme-futtató helye semmiféle nagyközönségnek.
Egyszerűen híre ment a közvetlen környezetemben, hogy blogot vezetek, így aztán felkértek-megkértek: nem írnék-e némileg szakmámba (=hivatásomba) vágó postokat is a nyelviskolánk oldalára.
Oh, dehogynem. Írom is az elsőt. A téma kicsit "légbőlkapott" a szó azon értelmében, miszerint nincs semmi apropója, közvetlen kötődése a jelen eseményeihez. Azonban olyasmi szinten örökérvényű kérdéseket fogok pedzegetni - ígérem - mint a legtöbb honlapon a FAQ (azaz Gyakran Ismételt Kérdések). Vágjunk bele, no.
Sokszor, sokan kérdezik Tőlem, amikor meghallják, mivel foglalkozom: vajon jó-e egy kisgyereket 5 évesen, 3 évesen, 10 hónaposan angol órára járatni; használ-e egyáltalán valamit; milyen eredményei lesznek a jövőben; mindenki számára ajánlható-e a nyelvtanulás ezen korai formája; mi történik, ha az egyik szülő teszem azt csak egy idegen nyelven beszél a gyerkőchöz; jó-e, ha otthon egy másik nyelvre tanítgatjuk a picit?
Rengeteg kérdés; mögöttük megannyi kiváncsisággal, aggodalommal, esetenként szkepszissel.
Két dolgot szeretnék leszögezni rögtön az elején:
Ad 1.: Tanító, nevelő vagyok. A foglalkozásom hivatás. A szó szent értelmében. És ezt még a marketing sem árnyékolhatja be. Így tehát a véleményem is afféle bennfentes pedagógusi-pszichológusi szemléletet mutat - nem pedig az általam kínált "portéka" értékesítésének igényét.
Ad 2.: Sokan, sokféle helyzetben teszik fel a fenti kérdéseket. Természetesen örökérvényű, és cáfolhatatlan válasz nincs. Én magam a saját élményeimből, tanulmányaimból és tapasztalataimból merítek, amikor arra vállalkozom, hogy (szigorúan házi használatra) megválaszoljam ezeket a felvetéseket. Ez néha egyezik azzal, amit a kérdező hallani szeretne - néha pedig ellentmond neki. De nem is cél az ellentmondások kiküszöbölése.
Íme a válaszom tehát:
Úgy gondolom, hogy egy gyerek taníttatásának, az életpályán való elindításának sokkal kevésbé az ideje, vagy a helyszíne releváns, mint az oka, a miértje, a háttérben álló motiváció.
Mielőtt bármilyen új, tanulás jellegű tevékenységet hozunk egy gyerkőc életébe, úgy gondolom, mindig fontos lenne elgondolkodnunk arról: vajon miért szeretnénk, hogy ő ezt megtanulja? Nekünk nem volt lehetőségünk rá...A mi szüleink nem támogatták...Mi nagyon szerettük volna, de az élet másképp hozta...Az összes többi szülő is így tesz...A mai világban enélkül már nem lehet boldogulni...
Megannyi jogos, feszítő, kényszerítő érv.
Én azonban mégis úgy gondolom, hogy akár egyenként, akár az összes együttvéve kevés ahhoz, hogy valakit, egy gyereket, egy cselekvésre és vélemény-alkotásra alkalmas individumot valamilyen cselekvésre erőltessünk.
Direkt nem használom a "kényszerít" igét. Nem kényszerről van itt szó, jól tudom, csak okos szülői iránymutatásról, lehetőség-teremtésről. Ami még ha be is következik, a legtöbb esetben egyáltalán nem romboló. Mitöbb: építő, nagyon is.
A kérdés nem ez. Sokkal inkább az, hogy az a gyerkőc mihez kezdene a megmaradó pénzzel, idővel, energiával, ha a maga kedve szerint dönthetne.
Úszni szeretne? Nosza, menjen úszni! Lovagolna? Egy próbát megér? Zenét tanulna? Remek ötlet! És még sorolhatnám az opciókat...
Egy szó, mint száz: úgy érzem, hogy a gyermekkori nyelvtanulás mindenki számára hasznos és élvezetes lehet. Azonban ennek vannak bizonyos előfeltételei - ugyanúgy, ahogy vélem, minden más típusú kora gyermekkori szabadidős tevékenységnek is.
Fontos, hogy senki ne érezzen kényszert: ismétlem SENKI! Nem vagy rossz, vagy hanyag szülő, ha a gyereked 6 évesen még nem beszél legalább 2 nyelven. Nem teremtesz neki kevesebb lehetőséget, mint más. Egyszerűen csak valószínűleg másmilyeneket teremtesz. Ha pedig ezt választod - nos, ez egy jó döntés, hasznos időtöltés, valóban. De a Te választásod mellett lényeges az is, hogy vajon kényszer-e a részvétel a kicsinek. Azért csinálja, hogy örömet szerezzen vele Neked? Meg akar felelni valamilyen elvárásnak? A kortársak hatására cselekszik? A nagytestvér nyomdokaiba akar lépni, hogy kivívja az elismerésedet? Ha az utóbbi kérdésekre úgy érzed, NEM a válasz, akkor nyugodt szívvel mondom: valószínűleg olyasmi motivál Benneteket a nyelvtanulásra, ami semmiképp nem viheti rossz irányba az eseményeket.
Mindemellett fontos az is, hogy az általunk a gyerkőcnek megajánlott szabadidős tevékenység mindvégig önkéntes alapon működjön: azaz ne legyen kötelező a részvétel; ne kérjük számon a tanultakat; ne jelentsen semmiféle hátrányt, ha a kicsi aznap kevésbé aktív, vagy a figyelme kevésbé koncentrált. A tevékenység célja - ebben a korban elsősorban - magának a tanulásnak, mint folyamatnak a megszerettetése; a speciális tananyag - jelen esetben az idegen nyelv - ismerőssé tétele; az önbizalom növelése a későbbi ismeretszerzések idejére. Ez pedig, úgy érzem, csakis kötöttségek és következmények nélkül, szabadon valósítható meg.
Mindemellett, ha úgy is éreznéd, valamiféle belső kényszer vonz affelé, hogy a gyereked angolt tanuljon - legyen az megfelelni-vágyás, aggodalom, vagy kötelesség-tudat - úgy gondolom, a lehetőség mindannyiunk előtt nyitott: azaz ha szeretnéd, vagy a kismanód szeretné; gondoljatok egy merészet, próbáljátok ki, vágjatok bele. Az idő, és a tőrténések pedig majd úgyis megmutatják, vajon jó döntést hoztatok-e ezügyben. Korrigálni pedig sosem késő.
A lényeg inkább az, hogy ebben is - mint minden másban - megtanuljuk elfogadni, hogyha hibázunk, tévedünk; csakúgy, mint azt, ha a gyermekünk téved, mulaszt, vagy hibázik.

Csak egy kérdés:

Van-e valakinek bárminemű használható ötlete arra nézvést, hogy vajh miért CSAK HÍMNEMŰ OLVASÓIM VANNAK?
Most vettem észre, és számomra talány.
Vagy olvastok Ti is, lányok, csak nem regisztráltok rendszeres olvasónak, meg nem kommenteltek?
Semmi gond. :)
Csak mindenesetre érdekes statisztika ez, ha igaz.

Nehéz a dolga a korrekt bloggernek, nehéz a dolga.

Blogolni alapvetően nem egyszerű dolog.
Először is: sok minden történik az emberrel nap közben, jártában-keltében, valamilyen tevékenység közepette, ami érdemes, és alkalmas is arra, hogy megossza itt az olvasóival - esetleg, urambocsá, közérdeklődésre tarthat számot. A probléma ezekkel a dolgokkal az, hogy az ember lánya, mire hazaér, szépen el is felejti őket. Vagy nem felejti el őket azonnal, csak náluk előbbrevalónak gondolja mondjuk a romlandó élelmiszerek hűtőbe helyezését; vagy a párja, esetleg a teknőcei megetetését; vagy egyszerűen bedől az ágyba, hogy másnap reggel pihenten - de a korábbi ötletet teljesen elvesztve - ébredjen.
Másodrészt pedig: néhány ismerős blogját olvasva azt hiszem, méltán teszem fel a kérdést: Vajon rajtamkívül SENKINEK nem jut eszébe blog-írás közben, hogy az internet egy PUBLIKUS tárhely, azaz a bejegyzéseinket (kisebb-nagyobb ügyeskedés árán bizonyosan) BÁRKI olvashatja? Gondolok itt a gyermekek távollétében apukával végrehajtható szexuális aktusok fölötti örömködésére az édes mostohának (amikor a gyerekek közül van akkora is, aki nemhogy írni-olvasni tud, de valószínűleg magabiztosabban használja az internetet, mint a kedves pót-mama); vagy az épp külföldön tartózkodó, naponta más kedves fiatalemberről, és a vele való randevú lehetőségéről blogján áradozó ifjú "hölgy"-re, aki közben a hirtelen menesztett magyar kedvesét invitálja a messzi országba privátban.
Én magam, amikor megírtam "A pedagógust..." című bejegyzést, körülbelül fél órán keresztül kozmetikáztam az első verzióként elkészült szöveget. És még így is voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, de úgy már elhanyagolhatónak ítéltem meg a probléma felmerülésének esélyét. Tudniillik ha valaki (mondjuk az egyik általam meglátogatott, és a szakdolgozatomban segítséget nyújtó pedagógus) rákeres a nevemre iwiw-en, idővel megtalál. Az adatlapomon pedig szerepel a blogom címe. Ő rákattint kíváncsiságból, és lám-lám, itt gunyorkodom azon az (általam tényleg komolyan vett, és hálámra maximálisan számot tartó) szívességen, ami neki ténylegesen erőfeszítésébe kerül. Ezek után vajon szívesen dolgozna velem együtt?
Aggodalmaim azonban nem értek véget ennél a (bekövetkeztét tekintve csekély valószínűségű) kérdésnél. Mertugyebár vegyük a szösszenet utolsó mondatát: "hogy én magam is pedagógus vagyok." A pedagógust meg cím szerint "ki kell elégíteni". Amennyiben épp egy fáradt nap után, a humorérzékét az irodában hagyva ül le a monitor elé Jóapám, és olvassa a fenti bejegyzést, vajon milyen érzések fogják hatalmukba keríteni? Mert ilyenkor érti ám az ember a tréfát, csakhát nem szereti...
Mindenesetre némi finomítás után ezt a poént is megkockáztattam.
Szerencsére jól sült el. Mert - ha jól sejtem - aznap nem felejtetted a humorérzékedet az irodában. Igaz, Apu? :)

Föld és Ég között

Örömmel jelenthetem a Tisztelt Publikumnak: tegnap kimásztam életem első áthajlását. (A sziklamászásban kevésbé járatos olvasók kedvéért: az áthajlás az a fal-elem, ahol a fal nem függőleges, hanem azzal úgy zár be szöget, hogy a mászó szemszögéből homorú.)
Ebből a jeles alkalomból kifolyólag úgy gondoltam, írok egy rövid értekezést azok számára, akik - nem lévén fanatikus sziklamászók - képtelenek felfogni, hogy mi a bánatért mászik fel az ember fia/lánya egy függőleges (esetenként homorú) falon valahová, ahova épeszű, emberi közlekedési eszközökkel (úgy, mint láb, bicikli, esetenként autó, vagy ha mást nem: létra) is fel lehet jutni.
Nos, kedves nem-elkötelezett-sziklamászó olvasók: első sorban az adrenalin; a meg-tudom-csinálni, azaz önnön hatékonyságunk érzésének kedvéért. Ami persze nagyon kellemetlen érzést okoz, amikor úgy 10 méter magasan, egy nehezebb fogás-váltás előtt véletlenül lenézel; viszont nagyon kellemes érzeteket kelt, amikor lejőve a falról felnézel, és nyugtázod, hogy bár nagyon bekakáltál a közepén, azért becsülettel végigmentél rajta.
Kérdezhetnétek persze, hogy hol az adrenalin abban, amikor biztosítással, azaz efektíve kockázatok nélkül mászol. Végeredményben azt kellene mondanom: a kérdés jogos. A biztosított mászás elvben, és a legtöbször gyakorlatban is teljesen veszélytelen, effektíve hülye-biztos, pláne úgy, hogy a mászótermi személyzet is figyel. Ugyanakkor bármilyen mélyen tudhatja ezt az elméd, a zsigereid ettől (és a méregdrága felszereléstől) függetlenül azt súgják: "A rohadt életbe, ilyen magasról lezúgni már nem egészséges!". Ezért aztán kapaszkodsz utolsó vérig. És persze, ha leesel, tart a kötél. De erre a zsigereid minden egyes alkalommal csakis abban a pillanatban döbbennek rá. És ez minden egyes alkalommal üzembiztosan így van. :)
Van természetesen olyan hozzáállás is a mászók között, amit már én is nehezen értek meg. Soha nem másznék fel úgy falra, hogy tökéletes bizonyossággal tudom: le fogok esni; még kevésbé ugranék le önszántamból valahonnan, direkt a felszerelésem határait feszegetve, és a technikára bízva az életemet (kivételt képez ezalól az az élménypedagógiai gyakorlat, amikor a gyerekeknek ezzel a módszerrel mutatjuk meg, hogy 100%-ig megbízhatnak a felszerelésben, vagy, hogy le tudják győzni a félelmeiket). Ugyanis ez nem egy természetes helyzet. Valamikor, régen, amikor még nem volt sziklamászás-sport, de Otto-motoros autó, meg túrakerékpár sem, bizonnyára úgy kezdődött ember és szikla kapcsolata, hogy valamilyen indok folytán annak az embernek muszáj volt feljutnia éppen arra a sziklára, s nem lévén más út, megmászta. Aztán örült, hogy túlélte, de elgondolkozott, hogy valahogy biztonságosabban kellene máskor az ilyet csinálni.
Olyan viszont - és ebben teljesen biztos vagyok - sosem volt az emberiség történetében, hogy valamihez az lett volna az egyetlen, járható út, hogy levetjük magunkat a mélységbe (mélység > 5 méter). Merthogy az nem volt egy járható út. Vagy aki annak gondolta, az az evolúciós szelekció révén nem örökíthette tovább a génjeit az utódokban...
Az ilyesféle adrenalin-hajhászást csak nemrégiben, a mászó- és biztosító-eszközök tökéletesítése után találta ki az emberiség.
Ami, mint mondtam, pedagógiai, vagy terápiás céllal számomra is érthető, elfogadható.
Ugyanakkor mindemellett se neveljük arra a következő generációt, hogy "Nyugodtan ugorj le, fiacskám, a kötél majd úgyis megfog!".
Vannak pillanatok az ember (és a mászó) életében, amikor a kötél valamiért nem fog meg. Sosem tudhatjuk előre, melyik pillanatok ezek.
Ezért aztán nem árt, ha mindig kapaszkodunk...

Halacskák

Ezt az alkalmazást találtam az éterben jártamban-keltemben.
Fel is vettem a fejlécbe - immáron teknőcökkel, szerintem tök aranyos!
Jó etetést Mindenkinek!

Teljesítmény-túra: Csepel-Nyugati 95

Minden csak nézőpont kérdése. Felfoghatjuk az életet - a maga gyötrelmeivel - egy óriási rohanásnak, ahol nincs időnk levegőhöz jutni; és felfoghatjuk nagy kalandnak is, ahol önként és dalolva veszünk részt, keresve az izgalmakat és a kihívásokat/nehézségeket.
Azok számára, akik az utóbbi opciót választják, kitaláltam egy remek (és a gyakorlatban kipróbált) játékot arra az esetre, ha túlságosan sok idejük, feles energiájuk van, és valami új kihívásra vágynak.
Vagy arra az esetre, ha egyáltalán nincs idejük, cserébe van 5 féle elintéznivalójuk Budapest belvárosában, és későn eszmélnek, hogy az egyes meglátogatandó intézmények meddig vannak nyitva...
Közlöm tehát a (túra)kiírást, várva a beszámolókat az esetleges teljesítés-kísérletekről.

Csepel-Nyugati 95 Teljesítménytúra
Szintidő: 95 perc
Indulás: hétköznap 14:55; Csepel, Kossuth Lajos utca-Szent István út sarok.
Ellenőrző pontok, feladatokkal:
A Pont: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtár (Szabó Ervin tér 1.)(Nyitva: 20:00-ig)
A Feladat: kölcsönzés meghosszabbítása, büntetés kifizetése. (költség: 600 Ft)
B Pont: Questura Iroda (Semmelweis utca-Gerlóczy utca sarok) (Nyitva 16:00-ig)
B Feladat: Adóigazolás átvételi elismervény leadása
C Pont: ELTE PPK Tanulmányi Osztály (Kazinczy utca 23-27.) (Nyitva 15:30-ig)
C Feladat: Hallgatói jogviszony-igazolás igénylése
D Pont: Pensum Diákszövetkezet Iroda (a Paulay Ede utcából költöztek el - ott van kiírva, hogy hová) (Nem lehet tudni, hogy meddig van nyitva)
D Feladat: Hallgatói jogviszony-igazolás leadása
E Pont: Végállomás; Nyugati tér 4. III. emelet, 16:30-ig.

A feladatok tetszőleges sorrendben teljesíthetőek, a lényeg, hogy az egyes pontokra a nyitvatartási időn belül kell odaérni.
A teljesítés során csak BKV-járművel és gyalog szabad közlekedni.
Szükséges felszerelés: BKV-bérlet, vagy jegyek; 600 Ft késedelmi díj, vízhatlan lábbeli, egy női ridikül és egy aktatáska (kötelező poggyász); kötél-idegzet, jó helyismeret.
A teljesítők jelvényt kapnak, amennyiben igazolni tudják a teljesítményüket (azaz 30 napon belül nem derül ki, hogy valamelyik restanciájukat mégsem végezték el időben.)

1. beszámoló:
Start: 14:55. A HÉV 14:57-kor lágy eleganciával siklik ki a peronok közül. Én, mintegy 200 méterről realizálom, hogy lekéstem. Sebaj, gondolom, máskor is volt már, hogy elértem a következő megállóban. Torokfájásra fittyet hányva megfutom hát most is.
Siker. Igaz, még a Lágyámnyosi hídnál is lihegek. Azonban még a HÉVről látom a 2-es villamost velünk párhuzamosan haladni a Boráros téri megállója felé. Nincs mit tenni: spuri megint.
Elérem újfent. Már minden ruhán nyirkos az izzadságtól.
2 megálló, Fővám tér. Aluljáróból fel, ezúzzal normál tempóban, mintha ólomból lennének a tagjaim. Aztán megpillantom a 49-es villamost. Még nem indult el. Futás.
Lihegve leszállás 1 megállóval odébb. 15:20.
Szabó Ervin tér, könyvtárban másfelen előttem; viszonylag gyorsan végzek, mert egy helyen tudok fizetni és hosszabbítani is.
Vissza a villamos-megállóba, kiszámolom, hogy elvben 2,5 percen belül itt kellene lennie, ha a legrosszabb esettel számolok. 15:30.
Tényleg 2,5 perc múlva jön. Astoriánál le, erőltetett menet a Questura-ba. Adóigazolás-átvételielismervény bedob, majd utánakap, ellenőriz, hogy az volt-e az tényleg. Az volt.
Irány a PPK.
A Tanulmányi Osztály ajtaja előtt meglepetten realizáltam, hogy nem 16:00-ig, csak 15:30-ig van nyitva. Blama. Pedig minden olyan szépen ment!
Nos, én itt buktam el a távot.
És újra sem kezdhetem: ugyanis azóta tájékozódtam róla, hogy hová költözött a Pensum Iroda (ahová ezek után nem volt mit vinnem), ígyhát már disz vagyok kvalifikálva a versenyből.
De sebaj. Cserébe belefért egy bevásárlás a Nyugati téri Kaiser's-ben még 16:30 előtt, amikorra TÉNYLEG beértem a Nyugati térre.
Nem volt más választásom. Dolgozni kellett.
Mindemellett a büszke sikeres teljesítőknek szívesen gyártok házi-készítésű jelvényt!
Jó szórakozást Mindenkinek!

A pedagógust...

...ki kell elégíteni! - szól Tamás barátunk-atyánk félig vicces, félig komoly mottója a táboroztatásról. Nyáron nem egyszer küldte el Zolimat kacsintva ezzel a mondattal valami neccesebb helyzetet elsimítani - és persze mindig, mindannyian tudtuk, hogy hogy érti.
Nos, azóta én magam is szerveztem táborokat, a legfrissebb akciómra pedig a szakdolgozat-írás kapcsán került sor: nevezetesen meg kellett győznöm két általános iskola teljes 3. osztályos pedagógus-gárdáját, hogy szeretnének nekem segíteni.
Vittem én mindent: minta-kérdőívet; szülői beleegyezői nyilatkozatot; a számomra alkalmas időpontokról úgy nyilatkoztam, mint aki egyáltalán nem dolgozik semmikor; igyekeztem elfelejteni, hogy baromira fáj a torkom, és mindenkire a legkedvesebb, legszelídebb, legalkalmazkodóbb mosolyomat ragyogtattam. Mindenkit meghallgattam. Mindenre válaszoltam. Minden kétséget eloszlattam. Mindent megígértem, amit csak kellett.
És valóban, az ajtók megnyíltak előttem. Kedves, készséges pedagógusok fogadtak, meghallgattak, és elvállalták a velem járó plussz-macerát.
Még a kezdetben áttörhetetlennek tűnő páncél mögül rendelkező, minden részletre kínosan ügyelő, szakmailag is bíráló, s a ténykedésemet írásos, dátumtól dátumig szóló engedélyhez kötő igazgatónő is szánt nekem végül néhány fél- és egy teljes mosolyt.
Most büszke vagyok. Mert Zolim is, Tamás is el szokott elmélkedni rajtam, meg a ténykedésemen. Nem, mintha nem csinálnék valamit megfelelően. Csak a mottó miatt. A női pedagógusok (akiket nem hívunk tanítónéninek, mert azt általában nem kedvelik) sokkal nehezebben fogadják el egy náluk fiatalabb, tapasztalatlanabb, esetenként a mai "piaci" viszonyok mellett kelendőbb nő-társuk szavát, segítségét, esetleg utasítását vagy kritikáját, mint a korban, rangban, intelligenciában neki megfelelő férfiét.
Viszont úgy látszik, mégsem olyan veszélyes a helyzet. A pedagógusok együttműködésének egyáltalán nem feltétlenül a nem a meghatározója; én pedig elegendően meggyőző vagyok ahhoz, hogy a még megmaradt fenntartásaikat legyőzzem. Tudunk egy nyelvet beszélni, készségesek, kedvesek - és a mindenkori együttműködéshez ez mindkét fél részéről bőven elég.
Így akár én is magamra vállalhatom a feladatot, miszerint "A pedagógust ki kell elégíteni!".
Igaz, kicsit még bizarrabban jön ki utána a kacsintás, lévén a legtöbb velünk táborozó pedagógus nőnemű.
Gyakran annyira igyekszem azonban a táborozó vendég kedvében járni - háttérbe szorítva a saját szempontjaimat - ,hogy néha már engem is figyelmeztetni kell rá, hogy én magam is pedagógus vagyok. :P

Pszihó

A hétvégén egy (nem saját) szakmai eseményen vettem részt. Lévén kicsit kívülálló, többen nem ismertek, csak elismerően megnéztek (a fiatalabb, vagy a sokkal öregebb korosztályból), mások (a magukat ismerősnek mondók) örömmel konstatálták, hogy én vagyok anyám-apám lánya.
Jelenlétem azonban az ismeretlenekben azt az illúziót keltette, mintha valóban ide tartoznék. Emiatt is szólított meg az egyik ismeretlen (apám korú) férfi, akivel aztán beszélgetésbe elegyedtem. Kiderült, hogy összesen annyi közöm van a közütakhoz, hogy azokat koptatom én is. Kiderült, hogy pszichológus leszek-vagyok. Majd elkövetkezett a szokásos, untig megválaszolt kérdés: Vajon milyen érzés "belelátni" az emberekbe, rendelkezni a megértés képességével; nem fárasztó, nem idegesítő, nem ijesztő, nem kiábrándító-e.
Akkor ott, a kedves úrisembernek a helyes választ adtam meg: nevezetesen, hogy képzelje csak el, hogyha - lévén pályaelhagyó informatikus - ő is csak és kizárólag programozás és PC-orientáltan állna a világhoz, mindent ezzel rokonítana, ennek a szemüvegén át szemlélne. Szerintem az is riasztó vagy unalmas volna.
Megértette. Mondtam, hogy a pszichológusság kicsit könyökvédős dolog kell legyen - amikor leadom a "műszakot", onnantól én is "csak" egy ember vagyok a sok közül, és csak abba az embertársamba "nézek és látok bele", aki erre megkér, akinek a segítségemre van szüksége.
Megértette, elfogadta, exkuzálta magát, továbbléptünk.

Snitt.
Be kell vallanom, van két ember - két nő - akiknek a blogját a tudtukon kívül olvasom. Mindkettejükkel ugyanaz köt össze, csak teljesen más vonatkozásban; az egyikük akár tudhatná is, a másikuk örül, hogy egyáltalán semmit nem tud rólam.
De nem csak ezek közösek bennük.
Ez a két nő időről időre kiváltja belőlem a pszichológus-állatot.
Nagyon bután hangzik, mégis ezt élem meg: néha olyan mélyenszántó felszínességeket, és olyan félvállról kezelt leglényegeket írnak le, hogy egyszerűen elveszítem a kontrollt az amúgy jól kordában tartott szakmai énem felett.
És merengek magamban, hogy vajon miért nem látják a fától az erdőt.
Nem mintha nekem bármilyen érdekem fűződne ahhoz, hogy lássák. Csak első blikkre valahogy sosem értem.
De persze mindig jön a második gondolat is: a hídon akkor megyünk majd át, ha odaértünk. Előbb semmiképp. A megfelelő pillanatban ők maguk is át fogják látni a korábbi esetleges tévedéseket, rá fognak eszmélni egy-egy viselkedés mozgatórugójára, és büszkén, emelt fővel mennek majd ők is tovább. Hiszen nem buták. (Akkor nem olvasnám egyikük írásait sem.) Csak valahogy máshogy gondolkodnak, más a fontos nekik, más elvek szerint élnek, mint én. Ez pedig önmagában nem lehet hiba. Nem én vagyok az egyetemleges etalon.
Vannak még ilyenek, jópáran. Akik valamilyen módon, valamilyen megnyilvánulással esetileg, vagy rendszeresen kiprovokálják, hogy pszichológusként nézzek rájuk. Természetesen ők sem direkt teszik - csakúgy, ahogy én sem.
Hivatásomból fakadóan már elcsépeltnek tűnhetne a frázis: mindenkit egyenlő bánásmódban kell részesítenem, függetlenül attól, hogy az elveink, hozzáállásunk, szokásaink harmonizálnak, vagy sem.
Mindemellett magánszemélyként előfordul, hogy nem tudom megállni szó nélkül, amikor valaki "Mekkora tapír!", vagy "Ez nem gondol bele a tette következményeibe?", esetleg "Ismeri egy a "felelősség" kifejezést?!" , és még sorolhatnám.
Megálljt kell parancsolnom magamnak, három szigorú felkiáltójellel.
Mert ezek a kérdések ugyan helyénvalóak este 9-kor az anyósülésen, amikor a BMW-s izomagy kivág elénk a kereszteződésben. Egyáltalán nincs helyük viszont akkor, amikor valaki (akárki) a viselkedésével, megnyilvánulásával már kiprovokálta, hogy a pszichológusi szemüvegemen keresztül tanulmányozzam.
Ilyenkor már csak az odafordulásnak, empátiának, pozitív kommunikációnak és gondolatoknak van helye.
Sajnos a kígyó ilyenkor a farkába harap. Én pedig - nem lévén elég erős - mormogok, hogy megvan a véleményem. Hiszen "mögé" látok a dolgoknak - ami gyakran nem sok jót ígér.
A cél természetesen nem a gyomorfekély.
Ugyanakkor megfontolandó gondolat: a pszichlógia eszköz a kezünkben. Olyan eszköz, melyet nem embertársaink elítélésére vagy kritizálására, hanem kizárólag az ő megsegítésükre fejlesztettek ki, és oktatnak ma is.
Ítélkezni - akát magamban is - valaki felett a pszichológiai ismereteim bázisán olyan, mint leszúrni valakit egy szál virággal.
A gondolatainkban - persze - szabadok vagyunk. Ugyanakkor a gondolatból könnyen lesz szó, a szóból tett, a tettből szokás. Ezért úgy érzem, törekednem kell rá, hogy már fejben is jó pszichológusként - és elfogadó emberként - gondolkodjam, mindenképpen elkerülve mások megítélését vagy elítélését.
De azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet véleményem. Mégcsak azt sem, hogy titokban kell tartanom azt.
Mindemellett szükséges hozzá egy varázslat, egy mágikus doboz, amelybe belehelyezve egy-egy álláspontot az már nem rombol, sokkal nagyobb eséllyel épít.
Ez a varázslatos csomagolás pedig a "szerintem", az "én olvasatomban", a "számomra", az "érzéseim szerint".
Ha saját magam foglalok állást valamiről, és a közlésemben - de már a gondolataimban is - jelzem, hogy ez csupán az érem felém eső oldala, azzal több legyet ütök egy csapásra.
Egyrészt nem teszem kötelezővé a másik fél számára az egyetértést, hiszen nem kinyilatkoztatok egy számomra teljes mértékben elfogadott igazságot, csupán a saját gondolataimat közlöm.
Másrészt pedig ugyanolyan sebezhetővé teszem magamat, mint amilyen a kommunikációs partner. A saját hozzáállásom feltárásával ugyanolyan támadási felületet adok neki - és mindenki másnak - amilyet ő adott magán; így nem szorítom őt sem sarokba, ha akar, érvelhet ellenem.
Gordoni kommunikáció, igen-igen. Általában csak akkor használjuk, ha érdekünk fűződik a beszélgetés sikeréhez.
Érdekünk - ha kevésbé kézzelfoghatóan személyes is - azonban az is, hogy ne használjuk rosszra, ne herdáljuk el, degradáljuk a kezünkbe került kincseket, értékeket, erőforrásokat. Ilyen maga a pszichológiai szemléletmód is.
Bármennyire nehéz is néha, mostantól megpróbálok tudatosan vigyázni rá.

Ha Te tudnád, amit én...!

Ha én tudtam volna előbb is, hogy március 3-án Balkan Fanatik lesz a Morrison's-ban, akkor valószínűleg már jó előre elterveztem volna, hogy menjünk el rá.
Ha így lett volna, valószínűleg megszervezem, hogy a barátok közül is többen velünk tartsanak, biztosan ők is szeretik a zenéjüket.
Ha én tudtam volna, hogy megyünk, már előre úgy készültem volna, és valószínűleg többet is idegeskedek, hogy mit vegyek majd fel, hogy nagy lesz-e a tömeg, hogy Zoli hülyét kap-e a bagófüsttől, és hogy lesz-e parkolóhely a közelben. Meg hogy odaérünk-e időben. És hogy 500 Ft lesz-e a koktél.
Ha én tudtam volna, hogy amikor megérkezünk, még kevesen lesznek, és kulturáltan le lehet ülni a füstmentes részlegen, akkor valószínűleg annyit sem idegeskedem ezek miatt, mint így tettem.
És ha tudtam volna, hogy ottlétünk 12. percében meglátok egy kedves volt osztálytársat, akit aztán 4 másik követ, akkor bizonnyára már hetek óta erre az eseményre készültem volna, hogy milyen klassz este lesz! Pláne, ha tudtam volna, hogy a koncert sem tart igazán sokáig, és még utána is lesz idő egy kicsit beszélgetni, nem veszélyeztetve ezzel a reggeli felkelést.
Ha én tudtam volna...De nem tudtam. Így sokkal jobban esett a spontán ötlettől vezérelt, felszabadult, nagyon jól sikerült este.
Ha Te tudnád, amit én: milyen kellemes meglepetésben volt részem tegnap!
http://www.youtube.com/watch?v=oyli29DM8OA
Szép napot Mindenkinek!

Aki keres, az talál.

Vannak az ember életében megmagyarázhatatlan dolgok. Amik akkor valahogy sántítanak. Nem nagyon érted őket, de azt sem, hogy mi a hiba bennük. Csak valahogy nem áll össze a kép. Az ember meg idővel belenyugszik, hogy biztosan csak ő hiperszenzitív.
Olyan esetekre gondolok, amikor valaki elmondja, hogy mi hogyan volt, és te igazából nem tudsz rámutatni, hogy a történet hol sántít, csak valahogy érzed, hogy az emberek mégsem pont úgy viselkednek a valóságban, mint ahogy az illető történetében; hogy ez így túl szép, vagy túl egyszerű, vagy túl véletlen.
És az ilyen dolgok - engem legalábbis - nem hagynak nyugodni. Teljen el bármennyi idő, bennem maradnak, belém égnek valamilyen módon, és addig nem nyugszom, amíg a végükre nem járok. Akkor is, ha a világ közben a feje tetejére áll.
Általában meglepem magamat ezekkel a dolgokkal. Mert mi a francot érdekel engem példának okáért, hogy olyan emberek, akikkel évek óta nincs semmi kontaktom merre járnak, mit csinálnak, hogy élnek, bla-bla...?
Aztán ma megértettem. Mert ahogy épp valami ilyesmiről informálódtam nagybőszen, kihasználva a Zinternet adta szolgáltatásokat, egyszer csak összeállt egy kép.
Nem írom le, micsoda, legyen elég az hozzá, hogy vérlázító, ocsmányronda, kezemet-ökölbe-szorítós kép.
Mindemellett egy nagyon érdekes kép ez. Benne van az én örök jóindulatom, jóhiszeműségem; egy csipetnyi abból, hogy mit tud okozni az erőszakos ragaszkodás; ugyanakkor megmutatja azt is, hogy hogyan lehet visszaélni a másik ember felétel nélküli bizalmával és elfogadásával.
Évek teltek el azok óta a bizonyos események óta, amikről most lehullott a lepel - én mégis mindmáig nyomoztam. Nem tudtam, mi után, de valami ösztön-szerű késztetés egyre-másra visszavezetett a témához, én pedig nem tudtam megbékélni nélküle. Sokszor még álmodtam is róla.
Ma rádöbbentem miért. Mondják: aki keres, az ne lepődjön meg, ha talál. Nos, én találtam: foltot, nem is kicsit egy feddhetetlennek tűnő vásznon; (még mindig csak kétes, de azért viszonylag egyértelmű) bizonyítékot arra, hogy egy ember nem tud kibújni a bőréből, és tökéletesen megváltozni a megoldásaiban, döntéseiben, gyávaságában - és valószínűleg nem is akar, mert ezekkel az eszközökkel élni egyszerűbb és fájdalom-mentesebb.
Azt hiszem, egy nagyon rég óta húzódó szakasz az életemben a mai nappal végérvényesen véget ért.
Be tudok tolni egy újabb fiókot, és rá tudom írni a címkét (bár utálom a "címkézést"...): Feldolgozva.
Feldolgozva eseményi szinten - mert végre minden adatnak a birtokába jutottam, így egyértelművé vált az egyes szereplők valós ténykedése és jelleme az események során. És feldolgozva lelki szinten - mert már nem nyomaszt az az ellentmondás, ami ki tudja, mióta feszített belülről; függetlenül attól, hogy az Élet már régen meghaladta az akkori kérdéseimet.
Sokszor, sokan mondták már nekem, hogy a múltban történt dolgok okai, céljai, belső erői után kutatni felesleges; ami volt, elmúlt; és ha a múltban élek, arra nézek, akkor seggel előre fogok beletolatni a jövőbe.
Való igaz. A múltnak nem szabad túlságosan nagy jelentőséget adni a jelenben.
Ugyanakkor mindenkit arra buzdítanék: ha valami megmagyarázhatatlan erővel foglalkoztat, és nem hagy nyugodni a múlt eseményei közül, engedd meg magadnak azt az oktalan és irracionálisnak tűnő kilengést, hogy utánajársz. És igen, lesznek, akiknek ezt nehéz lesz megindokolni, vagy megmagyarázni. De ezzel ne törődj. Mondd, hogy szükséged van rá.
Mondják: a múlt eseményei után kutatás "beteges". De amikor végül megtaláltad minden egykori kérdésre a magyarázatot, akkor nyugodtan fogod rátolni a fiókot az egész kérdéskörre; biztosan tudva, hogy soha többé nem nyílik ki, és Te végleg megszabadultál tőle. Még csak rá sem kell zárnod erőszakkal. Egyszerűen elmúlik, és Te boldogan, és teljesen tiszta lappal nyithatsz a jövő felé.
Nem nyitogatja már az úgynevezett humánspecifikus motiváció: a mindent-megérteni akarás ereje, azaz az EGÉSZSÉGES kíváncsiság.

Újra(értelmezett)-hasznosítás

Pár hónapja környezet-tudatosság-lázban égünk.
No nem kell megijedni, a dolog nem valami fertőző betegség, nincsenek rajtam nagy, viszkető vörös foltok, se nem köhögök úgy, mint egy láncdohányos.
A "betegség" jellege másban áll.
Az elmúlt időszakban a következő tüneteket észleltem:
Pár hete bizonyos költségeink drasztikusan megemelkedtek, mások szinte zérusra csökkentek. Így például februárban szinte egyáltalán nem vettem új ruhaneműt (oké-oké, vettem 1 darab élénkzöld harisnyát, de azt muszáj volt, mert kiszakadt a régi). Pedig az szenvedélyem.
Vettem cserébe 4 darab szelektív kukát (ahogy írtam már alant), és azóta buzgón gyűjtögetjük bele a mindenfélét.
Minimálisra redukáltam a mekis kávé fogyasztásomat is - mert nem elég, hogy hízlal is, meg drága is, de a folytonos műanyag-pohár fogyasztással a környezetet is szennyezem.
Vettem cserébe kábé 8 féle LUSH kozmetikumot. Illatosabbnál illatosabbak, csupa természetes alapanyagból készültek - és természetesen méregdrágák...De a hajam lassabban zsírosodik azóta, nem tépkedem a körömágyamat sem (mert nem száraz a bőröm, mert az illatos krémmel sokkal nagyobb gusztusom van bekenni), és a reggeli felkelés sem olyan traumatikus, ha egy fincsi kókuszos-citromos zuhany vár.
Ami még előnye a dolognak: fenti termékek - árukból kifolyólag - a messzemenőkig eltántorítanak attól, hogy a megvásárlásuk mellett megpróbáljak a divat követésére költeni, és így megvegyek egy rakás felesleges és maximum 3-szor használatos ruhaneműt.
Persze azért nőből vagyok én is, mindig is nő maradok.
Így aztán ha elfog a harci láz, és muszáj vennem valami csinosat, betérek az egyik nemrégiben felfedezett, nagyon színvonalas angol használtruha-üzletembe.
A környezettudatos szemléletnek ugyanis fontos alapelve az újrahasznosítás. :D

Tavasz van

Észrevettétek, hogy tavasz van?
Már nincs töksötét, mikor az ember kijön a munkából. És reggel sem, amikor felkel.
Már nem fázom a télikabátomban, és nem kell a nagyon meleg sál, elég a vékonyabb. Sapka meg egyáltalán nem kell (pedig idén télen becsülettel hordtam, istenbizony).
Már nem kap az ember hülyét, ha ki kell mozdulni itthonról. És elmereng azon, hogy esetleg biciklivel megy.
Már elég az optimizmushoz kinézni a villamos ablakán a Dunára. És lassan le lehet ülni egy kávéval a köztéri padokra, vagy a kerthelyiségbe is.
Lassan kinyit a Zöld Pardon, és lehet nemisolyandrágán koncertre menni.
Meg kirándulni, úgy, hogy nem cipelsz 10 kiló felesleges súlyt melegruha jogcímen, nem süppedsz derékig a hóba és nem sötétedik rád időközben.
Már lehet sziklát mászni anélkül, hogy odafagyna a kezed.
És már lehet kapni féláras télen-kinéztem, gyönyörűséges angórapulcsit.
Lehet, hogy holnap megveszem.
Vagy a természettel együtt én is újászületnék idén? :P
A kísértés nagy...Majd még meglátjuk! :)