Van egy tanítványom. Hívjuk őt - személyiségi jogainak védelmében - Kittinek (amilyen nevű tanítványom meg jelenleg nincs). Kitti nagyon helyes, értelmes kislány, korához képest önálló, amúgy csinos, helyes. Az órákon az édesanyja nélkül van bent, nagyon aktívan részt vesz, mindenre rávágja a választ - akkor is, ha az történetesen nem helyes. És amikor az éneklésre kerül a sor...Kitti torka szakadtából fújja az összes dalt - iszonyú fejhangon, és néha elég hamisan. Nincs ezzel baj - néha összenézünk, és mosolygunk a bent lévő anyukákkal, és előfordul, hogy megkérem Kittit: hagyja a többieket is szóhoz jutni.
Ugyanebbe a csoportba jár egy kisfiú is. Nevezzük őt - személyiségi jogainak védelmében - Bencének (ilyen nevű tanítványom szintén nincs). Bence nagyon okos kisfiú, szeret angolra járni, és jól láthatóan hallgatja is otthon a hang-anyagot, mert a kérdésekre általában tudja a választ. A dalokat is ismeri, tudja, mikor mit kell tenni, mutatni, mondani. Bence mindemellett csak az édesanyjával hajlandó bejönni az órára, és a kérdéseimre 10-ből 9-szer suttogva válaszol. Nincs ezzel baj - van, hogy én is már suttogva kérdezek, ezzel legalizálva, játékká téve ezt a szokását.
Szintén ebbe a csoportba jár mégegy kislány. Legyen a neve Melinda - személyiségi jogainak védelmében (nincs Melinda a jelenlegi praxisomban). Melinda ugyanolyan lelkes, mint Kitti; következetesen hallgatja az otthoni CD-t, ahogy mindkét fenti gyerkőc teszi. Kristálytiszta hangon énelkli a dalokat. Általában akkor válaszol, ha őt kérdezik. Akkor viszont helyesen, teljes mondatban, néha olyan kifejezéseket is használva, amiket nem én tanítottam neki. Helyes, kedves, hagyja a többieket is szóhoz jutni. Mindemellett ragaszkodik hozzá, hogy minden egyes angol órán jelen legyen - még akkor is, ha ehhez vidékről kell visszautazniuk Budapestre. Nincs is ezzel baj - örülnék, ha minden egyes család ennyire komolyan venné a közös célkitűzést.
Úgy gondolom, hogy a fent leírt gyerkőcök mindegyike sikeres, elégedett felnőtté válik majd egykor (úgy 15-20 év múlva). Mindnyájukban megvannak a szükséges képességek, készségek; a kedvesség, az ész, az akaraterő, és még sorolhatnám.
A következtetést - ami nemsokára következik - nem róluk szeretném levonni; hanem az általuk olyan jól képviselt viselkedésformák felnőtt megjelenési formáiról, ami esetükben még egyáltalán nem végleges hozzáállás, kialakult állapot; felnőttként azonban az egész életet meghatározó tényező lehet.
A Kittihez hasonlóan viselkedő felnőttek tökéletesen elégedettek magukkal. Tudják, hogy szépek, okosan és tehetségesek; úgy gondolják, hogy a bájukkal bárkit elvarázsolhatnak; magabiztosan állnak ki a véleményük mellett - legyen az jól alátámasztott, vagy kevésbé stabil. Ők általában képesek az érvényesülésre - legalábbis bármit érnek el, azt így élik meg; még akkor is, ha közben lehet, hogy a fél világ rajtuk nevet. Számukra viszont egyáltalán nem ez a lényeg. Ők maguk ugyanis mindig sikeresnek és nagyszerűnek érzik magukat. Boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert ha baj is éri őket, azt a tökéletlen, vagy irigy környezetnek tulajdonítják. Vidám életük van, és távol áll tőlük a depresszió.
Azok a felnőttek, akik Bencéhez hasonlóan működnek, általában korántsem ilyen felhőtlen életnek néznek elébe. Bár megvan a teheségük és a rátermettségük a feladatokhoz, nem tudják igazán jól "eladni magukat", "megcsinálni a szerencséjüket". Abban is bizonytalannak tűnnek, amiben biztosak; és nagyon tiszteletreméltó módon csakis amellé állnak oda teljes mellszélességgel, amit 100%-ig tudnak, és begyakoroltak. Az önéletrajzuk általában szerény; a személyes találkozás, beszélgetés velük gyakran hoz pozitív meglepetéseket. Kellemes, kedves, figyelmes, intelligens emberek - és néha komolyan elgondolkozunk, hogy vajon miért nem vitték sokra. Talán azért, mert ők akkor sem emelik fel a hangjukat, amikor kifejezetten ez a feladat.
Úgy gondolom, a fenti példa-gyerkőcök közül Melinda az, akinek egészséges önbizalma van. Akkor szól, ha kérdezik; akkor viszont tisztán, érthetően, és helyesen. Az ilyen felnőttek is általában felismerik, melyik a megfelelő hangnem, melyik a megfelelő pillanat - és csak ekkor lépnek, ekkor szólnak; ekkor viszont elbűvölnek mindenkit, aki a környezetükben van. Tudják, mit akarnak, és azt kellő rátermettséggel is kivitelezik; az akadályokat könnyedén veszik, a kiszabott út részeként tekintik. Egészséges mértékű önkritikával rendelkeznek, képesek felismerni a saját hibáikat - mindemellett nem akarnak mindenki hibáiért felelősséget vállalni. Bár az életük kevésbé felhőtlen, mint a Kitti-féle önbizalom-guruknak, általában köztiszteletnek örvendenek, gyakran kérik a tanácsukat, elismerően nyilatkoznak róluk. Tudnak belevágni valamibe - de a kellő pillanatban fel is tudják adni. Úgy halnak meg, hogy bár tudják, hogy nem ők a világ urai - abban viszont biztosak lehetnek, hogy 100%-ban önmaguk urai; és ez nekik bőven elég.
Érdekes ezeket a típusokat megfigyelni felnőttön, gyereken. Úgy gondolom, sosem az a nagyobb probléma, amikor önbizalomból túl sok van - inkább az, ha túl kevés. Éppen emiatt a nyelviskolában is mindig arra buzdítom a szülőket: ne akadjanak fent azon, ha egy gyerkőc hamisan énekel, vagy helytelenül válaszol.
Örüljünk inkább annak, hogy beszél. Hogy kifejezi önmagát. Hogy képes megbízni abban, amit önmaga létrehoz.
Úgy gondolom, többek között ez is a boldog élet kulcsa.
vs. 
