Hullámhegy 2014

Teljesítménytúrák; hétközbeni edzések; hidegben evezés; saját honlap; farsangi falmászás; első adóbevallás; Hullámhegy Piknik; sok-jó-ember-kis-nappaliban-is-elalszik; vízitúrák; kismillió kiosztott póló; Szigetköz; mászótábor; jegeskávé; Balaton körbetekerés; Geleszta; hamburgersütés; Kalandtábor; özönvíz; kockára pakolt Skoda; via ferrata; első szikla; edzés-szülinap; BME mászóverseny; ide-a-kölykeinket-is-elhozzuk-majd; madártej-party; Mikulás-mászás; karkötő osztás; I. Hullámhegy Mászóverseny.

Budapest, Nadap; Nagy-Kevély; Biatorbágy; Velencei-tó; Jolán Fagyizó; Székesfehérvár; Szigetköz; Dunakiliti, Cikolasziget; Csesznek; Mászóbirodalom, BME.

Falmászás, sziklamászás, evezés, futás, kerékpár, strand-röplabda, ping-pong.

Csapat. Összetartozás. Együtt.

Köszönjük!

2014 - ami jött és ami ment

Tyűha, mennyi minden történt idén! 2014. méltán pályázhat az "Eddigi kedvenc évem" megtisztelő címre. Rengeteg változás, kismillió újdonság, döntés, választás, válasz, meglepetés, tapasztalat és tanulság: kb. így tudnám jellemezni az elmúlt 364 napot.

Amit idén kaptunk:

• óriási fejlődés az Egyesület életében
• "új élet" nekem: futás és Harcosok Étrendje
• "új élet" Zsoltinak: "tanárbácsi" életforma
• egy sokkal mélyebb, elfogadóbb és ezáltal harmonikusabb kapcsolat
• közösség, amiben dolgozhatunk, fejlődhetünk, élhetünk
• rengeteg új és új fajta kaland
• otthoni épülés, szépülés
• nagyobb nyugalom, bölcsebb hozzáállás
• visszajelzések arról, hogy jó úton járunk az álmaink felé
• bátorság a határ-húzáshoz, változáshoz, fejlődéshez

Amit idén elengedtünk:

• rivalizálás egymással és másokkal
• egzisztenciális félelmek
• bosszantó partnerek
• rengeteg idegeskedés felesleges hülyeségeken

Ha 2015. "csak" ugyanennyire lesz klafa, én már azzal is boldogan kiegyezek! :)

Ezt (t)esszük karácsonykor

Idén - ahogy már írtam is - igazi békés, nyugodt, lazasággal áldott ünnepünk van.
Emiatt aztán - mind ételben, mind sütiben - volt, van merszem próbálgatni; olyat is, amit már régen, vagy még sosem készítettem.
Ilyen kaják tömkelege kerül(t) idén az ünnepi asztalra nálunk. A recepteket pedig - honnan máshonnan - az internetről vadászom, vadásztam.

Akinek még nincs elege a teríts-merítsből, annak íme az idei menü-lista!
(Kiváncsi leszek rá, hogy a mai hogy sikerül...)

December 24., Szenteste:
Tradicionálisan a szüleimnél töltjük a nagycsaláddal, és ott vacsorázunk. Tradicionálisan virslit és citromos teát. Régi történet ez: még édesanyám gyerekkorában a Dédmamánál gyűlt össze Szenteste a család; ott is evett mindenki. A Dédmama viszont - bölcsen - nem vállalta be ennyi főre a töltött káposztát halászlével, így mindenki virslit kapott tormával, mustárral; és forró teát ittak rá. Így mindenki jóllakott, viszont nem kellett egy egész évig spórolni erre az estére a kisnyugdíjból. A dolog kultúrtörténeti pikantériája, hogy aki diplomát szerzett, az onnantól csészealjjal kapta a csorba bögrében a rumosteát. Ami jár, az jár.

Épp emiatt nálunk csak a másnapra szánt korhely halászlé készült el (Zsolti végül lemondott a pirított tésztáról, és meghagyta a helyet a gyomrában a süti-hegyeknek). Itt sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem olvastam végig a recept alatti kommenteket, így a mustár végül kimaradt a levesből. No mindegy. Ma melegítéskor még beletehetem. Amúgy tuti lett!

December 25., Anyós a kapuk előtt:
Előrelátóan sertéskarajt vettem, mert azt - akárhogy is legyen - csak némi előkészítés után be kell hajítani a sütőbe, és elvan magában...Így is lesz.
Miután pótoltam a háztartásunkban fellépő mustár-hiányt, ezt a receptet választottam; majd fotózom, hogy milyen lesz.

Köretnek már a terv is párolt káposzta volt; ebben se voltam eddig nagy spíler, de majd most! :) A recept szerintem brilliáns, nagyon várom már az eredményt!

Valami mustáros szósz és zsemlegombóc teszi majd teljessé ezt a menüt. Ha kibírom kóstolgatás nélkül este 6-ig, akkor én leszek a nap hőse! :)

Sütik:
4 féle sütemény készült nálunk az idén:

• kekszestekercs: szupertitkos családi recept alapján készül. Ha leírnám, mindenkit meg kellene, hogy öljek, aki elolvassa. (Zsoltin is még erősen gondolkodom...)
• kókuszgolyó: a kekszestekercs megmaradt anyagából. Nem kóstoltam, de állítólag jó. Mandulát tettem a közepébe.
• raffaello golyó:így készült. Érdemes nagy edényben nekiállni...
• flódni: egyáltalán nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik, HA van az embernek egy fantasztikus kuktája, aki elkészíti a töltelékeket, amíg ő a tésztával mókol. Nagyon fincsi lett, nem túl édes, remek ízharmóniákkal. Teli találat! :)

Összességében gasztro-szempontból nekem ez egy zseniális karácsony.
Pláne, hogy 3 gyönyörű, fűzöld kerámia-lábas várt a karácsonyfa alatt...

Tavaly és ma

Tavaly karácsonykor  a Szentestét megelőző reggelen még nem volt konyhabútorunk. Utolsó pillanatban rohangásztunk karácsonyfáért, ajándékért; és már nem emlékszem, hogy hányféle sütit sütöttem, de az tuti, hogy volt, amikor ideggörcsöt kaptam az - amúgy zsírúj - konyhában.
Bántott, hogy Zsolti nem szeret ajándékot adni; a vacsorát a konyhában nyomorogva fogyasztottuk el a kempingasztalnál, nem igazán volt karácsonyi hangulatunk, de talán be se vallottuk magunknak.

Idén tegnapra mindennel elkészültem, amivel el kellett, lehetett. Ma a napsütésben sétálva választottunk karácsonyfát magunknak - de úgy indultunk neki, hogy ha találunk szépet, csak akkor veszünk. Már csak röhögök Zsolti abszolút hektikus ajándékozási morálján. Minden ajándék becsomagolva. Halászlét főzök. És kezdek hangulatba jönni.

Egy év alatt fenekestül fordult fel, változott meg, állt irányba az életünk.
Az én karácsonyom ettől boldog. :)

Hal-álom

Gyűlölöm a karácsony előtti kapkodást. A karácsonyt szeretem, az idegbetegséget nem.
Nem szeretem, hogy pofavizit van a nappalimban; hogy úgy kell csilli-villinek lennie a lakásban, hogy közben a konyhában meg konstans csatateret hoznak az elvárások; nem szeretek kapkodni és tülekedni.És nemszeretek fenyőfát ölni. Még bűntársként sem...
Szeretek viszont sütni-főzni; ünnepi menüt kigondolni; szeretem ünneplőbe öltöztetni testem-lelkem. Szeretek ajándékot adni, kapni. Szeretek együtt lenni a családdal, lusta napokat tölteni, ahol csak az együtt-lét a lényeg. Szeretek finomakat enni, minőségi nedűket kortyolni, kizökkenni abból, ami nem fontos; arra, azokra figyelni, akik viszont nagyon.

Idén különleges lesz a karácsony kaja-szempontból; én csak vacsorázom; cserébe nálunk is lesz vendégség 25-én. Persze nem tudom megállni, hogy ne valami újjal próbálkozzak; naná, hogy életem első halászléje kerül az asztalra, korhely módra, ahogy Tiszacsegén úgy megszerettük.
A párolt káposzta se volt eddig az erősségem, ugyanakkor fel szeretném dobni a baconos karajszeletet valamivel; tehát belevágok:lesz, ami lesz!
Szenteste meg: ebédre Zsolti a kedvencét kapja, ami egyáltalán nem ünnepélyes (az összes többi ember számára legalábbis; de Zsoltinak minden nap ünnep, amikor pirított tésztát ehet...); én meg majd vacsorázom a családdal.

És a békés, nyugodt karácsony nem álom, hanem nagyon is valóság lesz idén minálunk! :)

Szerelem

2014. 12. 10., szerda:
V.: Szívem, épp vásárolok; vegyek valami ajándékot az iskolai karácsonyotokra?
Zs.: Nem kell, Kicsim, majd én intézem!

2014. 12. 11., csütörtök:
V.: Vettél valamit az iskolai karácsonyra?
Zs.: Még nem, de csak jövő pénteken lesz.

2014. 12. 12., péntek:
V.: Ha megmondod, mit vegyek nagyjából, én szívesen beszerzem.
Zs.: Hát, még nem igazán tudom; de majd megálmodom.

2014. 12. 13., szombat:
V.: Mégis mit szeret csinálni, akit meg fogsz ajándékozni?
Zs.: Olyan kézműveskedős. Dehát tegnap láttad is a suli előtt!

2014. 12.15., hétfő:
V.: Vettél már valamit?
Zs.: Nem, de majd holnap elmegyünk együtt, jó?

2014. 12.16., kedd
17:00
V.: Most végeztem Anyumnál, akkor elmegyünk ajándékot venni?
Zs.: Gyere haza, aztán meglátjuk!
V.: Nem megyek haza. 10 perc múlva randi a ház előtt!

17:47
V.: Oké, akkor ha bögrét veszünk, kötök neki bögre-pulcsit!
Zs.: Klassz! Vegyünk bögrét!

18:12
V.: Piát is kell venni a karácsonyi bulitokra, nem? Most itt vagyunk, megvehetnénk!
Zs.: Nem, majd én elintézem csütörtökön; Te úgyis Pesten leszel, lesz rá időm!

22:34
Zs.: Hagyd a fenébe a becsomagolást! Majd én becsomagolom csütörtökön!
V.: (Sokatmondóan csendben marad és csomagol tovább.)

2014. 12. 19., péntek:
7:36
Két nem fogadott hívás V. telefonján Zs.-től.

7:56
Zs.: Csak azt akartam megkérdezni, hogy hol a tornacipőm. De aztán megtaláltam. A szekrényben volt. Meg azt is meg akartam kérdezni, hogy hol a cellux...
V.: Becsomagoltad végül az ajándékot?
Zs.: Nem, jó lesz az csomagolás nélkül is! De bocsi, most le kell tennem, mert el fogok késni, és most vagyok boltban piáért...

7:59
V. gondolatai:
És volt otthon két üveg bor; karácsonyra vettem őket, a kedvencem-fajta. Zs. tudta, hogy hol vannak, valamelyik este még beszéltünk is róla.
De nem érdekelte, hogy elkésik; nem vitte el a borokat, amiket magunknak, karácsonyra szántam.
Mert szeret.
Én meg bocsánatot kértem, amiért elpakoltamrejtettem a tornacipőjét és a celluxot.
Mert szeretem.

Kedvenc konyhai prakitkáim

Kiskarácsony, nagykarácsony, mászóverseny, céges ebéd, edzés-logisztika, kinekmitvegyek, kinekmitkészítsek, milyensütit, takarítsunk, futnikéne, névnapislesz, közbenszponzor, érem-póló-díjak, csajosvacsi, satöbbi.

Szóval ha most nem létkérdés, hogy gyorsan, hatékonyan, a lehető legkisebb kosszal (és nem utolsó sorban: költséggel) járjak el a konyhában, akkor soha.
Íme egy lista az eddig már kikristályosodott újító és kevésbé újító megszokásaimról - amikkel tényleg csomó időt és energiát lehet spórolni. És nem csak környezetvédelmi értelemben...
Bár, ha nem akadok ki az este végére, az szerintem a környezetet is rengeteg tehertől kíméli meg...

1. Nem tudom elégszer megköszönni a Sorsomnak, hogy megvetette velem a vízforralónkat. Ha akkor tudom, hogy mire fogom majd használni, mondjuk tuti a nagyobbikat veszem - de így is tökéletes. Amikor az elkészítés folyamatához forró víz kell, akkor mindig a vízforralóban melegítem fel; sokkal gyorsabb, és már addig elkezdhetem, amíg a zöldségek kicsit lepirulnak a fazék alján. Tehát: mínusz 15 perc a vacsora tervezett elkészültéig.

2. A második szuperkedvenc mégcsak nem is a konyhában történik, hanem sokkal azelőtt: a bevásárlásnál. Hetente szigorúan egyszer megyek boltba; mert ahányszor megyek, annyiszor nem úszom meg 3000 Ft alatt...Így aztán szombat délután / vasárnap délelőtt jól összeszedem a fejemben, hogy mit is szeretnénk enni a héten, és mindent megveszek, ami ehhez kell. (Több éves tábor- és túravezetői tapasztalat előny.) És hazaérvén aztán napokkal később sem engedek a csábításnak, hogy "úgy megkívántam egy kis" valamit. Azt esszük, abból főzünk, ami otthon van. És általában sosem éhezünk vagy fintorgunk. Cserébe 2-3-szor 3000 Ft marad a zsebünkben, aminek jó helye van máshol is...

3. Ha már bekapcsolom a sütőt, akkor próbálok többféle ételt is betenni egymás után. Mert úgyis olyan nehezen melegszik fel, meg le. Érdemes a hőt (és a kivárt időt) felhasználni egy egyszerű sütihez. Múltkor mondjuk kuglófot sütöttem, asszem a sztrapacska után. Zsolti imádja, ha süti van, én meg örülök, hogy nem hiába ment a sütő.

4. Minden zöldséget egyszerre hámozok meg a menühöz. Végiggondolom, hogy mibe mi kell, és úgy kezdem az előkészítést, hogy egy zacsiba belehámozok minden zöldet, krumplitól a fokhagymáig. A későbbi felhasználásuk persze más-más időben történik majd de így egy kosszal megvan az egész; utána a héjas zacsit kidobhatom egyben, és amikor szükségem van valamire, akkor egyből rendelkezésre áll, nem kell még pucolgatni.

5. Tésztát sosem mikróban melegítek. Alapból szentségtörésnek érzem a nagy gonddal elkészített olasz tészta felmelegítését; de van az a hét, amikor kénytelen vagyok 2 napra megfőzni előre...Így aztán melegíteni kell...De nem mindegy, hogy hogyan. Úgy szoktam csinálni, hogy a tésztát (amin ugye már rajta van a szósz, hiszen ebben puhult meg végleges állagára az al dentéről) belemerem egy serpenyőbe, és a szósz valamelyik folyékony alapanyagából öntök alá még. Ahogy alágyújtok, ez persze hamar felforr, és a tészta is beissza; néha többször is pótolnom kell a tejszínt, vagy paradicsom-szószt. A lényeg, hogy a végén egy meleg, és az első napihoz nagyon hasonló állagú tésztát kapok a ruganyos, félighideg-féligforró mikrós vacak helyett.

Ne őrüljetek meg a héten! :)

Ön-terápia

Kellene egy időkorlát nélküli pszichológus, akiről el tudom hinni, hogy nem ítél meg a morális elvei alapján; nem kell hozzá rendszeresen járni, csak most, lélekhányni; és aki nem akarja, hogy ügyesen elfejlődjek A-ból B-be, csak egyszerűen pártatlanul meghallgatja, ami a szívemet nyomja; aztán őszintén elmondja a véleményét; és segít elhinni, hogy nem én csinálom már megint elképesztően szarul...

Merthát...haladjunk időrendben:

A nyári csodaországomban ott segítek, ahol tudok; jóindulatú vagyok mindenkivel; figyelek, kérdezek, idomulok, ahol tudok. Érvényesítem a rám bízott érdekeket, de mindig úgy, hogy minden fél jól járjon. Élvezem az életemet, de nem más kárára.
Mégis, többen vannak, akik utálnak, akik ellenfelüknek, urambocsá' ellenségüknek tartanak; és ennél még többen, akik összesúgnak a hátam mögött. Persze, vannak dolgaim. Kinek nincsenek. De - én úgy érzem, legalább - igyekszem.

Aztán ott a munkahelyem. Ahol persze teljesen más rendszerben és szemléletben működöm, mint a kollégáim bármelyike. És ennek értelmében abszolút más szabályrendszert érzek magamra nézvést érvényesnek, mint ők. Mindemellett próbálok segíteni nekik; ha megkérnek valamire, megteszem; öniróniával szemlélem a bénázásaimat azokban a dolgokban, amik számukra magától értetődőek, nekem meg tök vadidegenek; és megint csak: jól érzékelhetően herótjuk van tőlem. Mert persze: én elmegyek korábban, ha nincs munkám. És persze, nem mindig mosogatom el aznap a saját bögrémet, és néha a hűtőben is bent felejtek valamit. És oké, el is mondom, ha valamivel gondom van. Mondjuk, hogy ne minden feladatot 6 perccel a buszom indulása előtt mondjanak...De ugyanakkor: igyekszem. És ezt nem is rejtem véka alá.

És ott az edzéseink helyszíne is. 3 éve dolgozunk együtt; mindig korrekt voltam, sosem vertem át senkit. Olyasmit építettem ki, amit nem sokan (náluk senki); és működtetem nap, mint nap. Amikor változtak a feltételek, hozzájuk idomultam. Amikor ki akarták húzni a lábam alól a szőnyeget, mindig udvariasan kértem először, hogy ezt talán nem kellene. Mikor megszegték a párbajkódexet, mindig figyelmeztettem előbb, csak azután változtam én is agresszív kismalaccá. És utálnak. Összesúgnak a hátam mögött itt is; folyamatos bírálatok kereszttüzében dolgozom, és semmiféle támogatást nem kapok - még abban sem, amiben támogatom őket.
Igen, mert még mindig támogatom...

Tudom, hogy egy arrogáns köcsög vagyok. Tudom, hogy érdekérvényesítésből csillagos hatos vagyok, mert rábeszéltem a tanárt, hogy a megbukott csoporttársam jegyét is adjuk hozzá az enyémhez, hadd javítsa az átlagot...Tudom, hogy mindenki a saját szempontját nézi, node könyörgök: ÉN IGYEKSZEM a másét is! Én tartom magam az együttélés szabályaihoz. És próbálok fejlődni, amikor rájövök, hogy nem sikerült. Elismerem a hibáimat, és igyekszem változtatni rajtuk. Megbocsájtok az embereknek. És bocsánatot kérni is szoktam.

Sok ez nekem, mert azt gyanítom, hogy egy élhetetlen vadállat lettem; közben meg pont azt hittem, hogy a másik irányba haladok gőzerővel.
Nem értem. És ez mérhetetlen szomorúsággal és félelemmel tölt el. És legfőképp: bizonytalansággal.

Ajándék

Karácsony jön, aktuális a téma. Mit adjak ajándékba? Mit vegyek ajándékba?
Abszolút tudat alatt úgy válaszoltam meg mindig ezt a kérdést, hogy titkon a saját ízlésem szerint döntöttem: olyat adtam ajándékba, aminek én is örülnék, tudnék vele mit kezdeni.
Biztos ezért volt mindig olyan nehéz ajándékot kitalálnom a férfi-rokonoknak. Mert az egyértelmű volt, hogy ők nem lesznek boldogok egy türkizkék leggings-sel. Maximum, ha felveszem.

Idén szerettem volna saját készítésű adventi naptárral meglepni a Férjemet. Gondolkodtam rajta, hogy mit írok majd a kis kártyákra: egy-egy közös emlékről szóló félmondatot teszek majd az apró csokik mellé, amik megmelengetik a szívét...
Aztán rájöttem, hogy ilyen ajándékot én  szeretnék kapni, nem pedig ő.
Úgyhogy gyorsan kiolvasztottam a kreativitásomat a récezsírból, és kitaláltam valamit, ami igenis Zsoltiról szól, nem pedig rólam; igenis Neki lesz vicces, kedves, figyelmes, nem pedig nekem.

Csodák csodájára tényleg örült! ;)
És azt hiszem, most karácsonyig lesz mit innunk...Bár azt elárulom, nincs a naptárban két egyforma nap...

Mumus

Nem nagyon büszke rá, de édesanyám egyszer - már felnőttként - megszökött a fogorvosi váróból. Azóta persze rengetegszer volt már fogorvosnál, mára egészen baráti kapcsolatot ápolnak, tehát már nem szökik meg.
Van ismerősöm, aki huszonsok éves fejjel azzal sokkolt, hogy VÉGRE rászánta magát, és elment nőgyógyászhoz. Huszonsok évesen, először.
Zsoltinak meg nincsen bankszámlája. Soha nem is volt. Egyszer rávettem, hogy elkísérjen az OTP-be egyesületes ügyeket intézni...És bankszámlája azóta sincs.

Szoktam mondani, hogy nem félek semmitől. De ez persze nem igaz. Azaz csak nem régóta.
Egyvalamitől ugyanis én is féltem.
A könyvelőtől.

Nem tudom racionális alapon megmagyarázni, de könnyebben megyek el vért adni, vagy a NAV-hoz sorban állni, mint arra, hogy egyeztessek a könyvelőnkkel. Pedig nagyon cuki. És gyermekkorom óta ismerem. És sokat segít. És nem ismer lehetetlent.
Valahogy mégis.
Úgy logikázok, hogy talán azért pont ettől félek, mert a könyvelőhöz-járással belépek a szigorúan felnőtt és racionális világba. Nincs apelláta. Aki könyvelőhöz jár, az nem gondatlan, laza ifjonc már.

Csütörtökön elmentem a könyvelőhöz. És megkönnyebbültem.
És nem találtam azóta sem több ősz hajszálat a fejemen, mint annak előtte...

Mi. Most. :)

LeKÖTöm magam

Teljesítmény-kényszeres maximalistaként nem nagyon tudom elképzelni, hogy lenne ennek az életnek olyan pillanata, amikor nekem ne' lenne valami fontos kötelezettségem. Így pihenni is csak mély, diffúz restancia-tudattal tudok.
Azaz: tudtam eddig.

Aztán az őszi szünetben besokaltam, és vettem egy gombolyag fonalat.
Az első gombolyagot második követte; az első kötőtűt vastagabb, kézreállóbb; az elkészült sálat kesztyű. sapka.
Azóta - kisebb nagyobb megszakításokkal, ha nincs éppen TÉNYLEG fontos dolgom - a kanapén találtok. És pihenek. És JÓ NEKEM! :)

Búcsú helyett

Dráma nélkül mondom: gyászol mindenki, aki csak egy kicsit is közel állt, közel áll.

Nem megy ki a fejünkből, mi történt; nem megy ki, de nem megy be sem. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan. Ostoba kérdéseket teszünk fel hol magunknak, hol egymásnak; de semmilyen felelet nem ad választ. Nem adhat magyarázatot arra, hogy valójában mi történt.

Engem nem a tények érdekelnek. Nem a veszteségek láttán gondolkodom el, értelmezek újra. Nem az rémít meg, borzaszt el, ami történt. Az üt meg, hogy mi fog történni ezután?!

Nem az áldozatokért remegek. Az már történelem. Emészthető, mert már elmúlt; az idő - ha nem is rég, de - már megkezdte rajta az eróziót. A túlélőkre gondolva rettenek meg legbelül. A hűtlenekre. A hibásokra. Akikre tegnap még pontosan úgy tekintettünk, ahogy tükörbe néz az ember.

Nincs magyarázat. Mentség pláne nincs. Viszont vannak Sorsok. Emberek, akiket ismertem. Azok az emberek, akiknek én ismertem őket. A hitetlenkedésemen, a megrettenésemen, az undoromon, a gyászomon túl akarom hinni, hogy ezek az emberek valóban éltek, élnek ma is. Akarom hinni, hogy ha lehunyom a szemem, és emlékszem rájuk, a dallamokra, a nevetésekre, a pillanatokra, akkor megmaradnak; akkor nem sodorja el őket örökre ez az embertelen helyzet.

Nem hiszem, - nem tudom, nem akarom hinni - hogy minden, amit láttam, hallottam, tapasztaltam, hazugság volt. Szeretném viszont hinni, hogy valójában az volt az igaz, az volt a valódi; vagy az lesz az igazi nyugvópont, talán nekik is, majd egyszer.

Gyászolok. És - elengedve a pillanatnyi realitást - szorítok azoknak a remek embereknek, akiket én ismertem...

Morális dilemmáim margójára

Azt hiszem, az visel meg a legjobban, amikor olyan problémával szembesülök, amelynek a saját eszmerendszeremben NINCS jó megoldása, csak vesztes helyzetek közül választhatok. Az ilyen szituációk arra késztetnek, hogy újragondoljak mindent, amit a világom tartópillérének gondolok, magamba nézzek, átértékeljem a korábbi gondolataimat, döntéseimet.
Keresem a hibát. Mert képtelen vagyok elhinni, hogy egy helyzetben csak vesztes választás legyen.

Ezek a belegondolások, elmélyedések rádöbbentettek, hogy számomra valamiért az az alapvetés, hogy a saját morális párbajkódexem szerint játszom; és ha vétek ellene, az akkor is megvisel lelkileg, ha a partnereim közül már mindenki ötször leszarta nemhogy az én tisztességről alkotott elgondolásaimat, de a közösen meghatározott játékszabályokat is.
Akármit is tegyenek mások; ha saját etikai normám ellen vétek, ugyanúgy bűntudatom van.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hozom meg a nehéz döntéseket, vagy hagyom magam hülyére venni. Felveszem a többi fél ritmusát, alkalmazkodom. De kínosan érzem magam közben.

És azt hiszem, jól is van ez így. Mert inkább legyek morális válságban néhány napig, mintsem, hogy elengedjem azokat a szilárd és biztonságos korlátokat, amiket a saját értékrendem diktál. Őrült ez a világ! Egyre több magából kifordult, boldogtalanságában sebeket osztó emberrel találkozom. Ezért fontos, hogy ha néha el is kell vonatkoztatnom tőlük, a saját szabályaim mindig jelen legyenek. Kapaszkodónak.

Időgép

Ha valaki 10 évvel ezelőtt felvázolja nekem azt az életutat, amelyet pillanatnyilag részben követek, részben vágyok és építek magamnak, akkor valószínűleg nagyon kétkedve, és a megértés legkisebb csírája nélkül néztem volna rá; és elkönyveltem volna magamnak, hogy vannak persze normán kívüleső hippik, node én szép, kiegyensúlyozott polgári család sarja vagyok; kitűnővel végeztem az összes osztályt, játszom hangszeren, nyelvvizsgám van vagy két nyelvből, tehát mi a bánatos francnyavalyáért élnék úgy, mint egy élhetetlen, önjelölt számkivetett, ahelyett, hogy józan, polgári, NORMÁLIS életet éljek havi fix fizetésért, kiszámítható előléptetéssel, meg pulykapénzzel karácsonykor?!?

Ugyanakkor ha a 10 évvel ezelőtti önmagam találkozna egy fél napra a mostani önmagammal, akkor azonnal és végérvényesen elkezdene rajongani azért a laza, sportos, nyugodt, határozott nőért, aki most vagyok. És rövid úton olyan akarna lenni, mostazonnal.

Konklúzió alig van. Talán csak annyi, hogy nem mind arany, ami fénylik; nem mindig a járatlan út a nehezebben bejárható.
Persze, küzdelmesebb. De sokszor sokkal egyszerűbb küzdeni, mint belenyugodni valamibe, ami sosem lesz az igazi.

És ezt már 10 éve is tudtam. :)

Wokban az igazság

Vannak itten komoly dolgok is, node mi lehetne komolyabb dolog annál, minthogy a konyhai komfortom másfél hete nem ismer határt!

Nyáron elhagytam (!!!) az egyik fazekamat. A másikat 2005-ben vettem Édesanyámmal, amikor elköltöztem Budapestre. Mára elég durván foszlik az aljáról a teflon...És egy 9 éves, sok éven ár egyetlen fazék esetében ez egy percig sem róható fel. Szerintem.

Nade akkor miben főzzek?! Oké, van még 2 kicsi, meg 1 mégkisebb nyeles lábasom, néhány serpenyőm, meg egy húsleves-főző fazekam. Feltettem magamban, hogy veszek egy mély levegőt, nameg egy pótedényt. De aztán meglátva az árakat nem sikerült elég mély levegőt venni...Gondoltam, írok a Jézuskának...

És ekkor tűnt fel, derült égből villámcsapásként az IKEA teflon wokja a látómezőmben. Árban baráti, méretben ideális, felhasználhatóságban a határa a csillagos ég: tészták, húsok, zöldségek, és kábé bármi elkészül benne, ami egy közepes méretű fazékban már csak szűkösen fér el...

Megvettem, imádom, pont.
És ha jövőre lejön róla a teflon, egy könnyed vállrándítással veszek belőle újat. Mert megérdemlem! :)

Kékfény

Rendőrségi közlemény:

Értelmiségi nők hajléktalanokat mérgeznek

Több rendbeli, előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságot tárt fel a rendőrség mára virradóra. Az ügy felgöngyölítése annak ellenére járt sikerrel, hogy az orv-támadást egyetlen szemtanú sem élte túl. A forrónyomos csoport a hajnali órákban vette őrizetbe K. Edit budapesti és V. P. Viktória székesfehérvári illetőségű lakosokat, akik minden kétséget kizáróan egy teljes hajléktalan közösséget mérgeztek meg az éjszaka folyamán.
A gyanúsítottak azzal a légbőlkapott mesével próbálták magukat tisztázni a vádak alól, miszerint az áldozatok által elfogyasztott ételből maguk is ettek, csak a maradékot öntötték ki - s az így került abba a IX. kerületi konténerbe, amelyből aztán az áldozatok is hozzájutottak. Számos orvosszakértő együttes véleménye alapján azonban egyértelműen megállapítható, hogy a fenti állítás csakis a gondosan kitervelt bűntett fedőtörténete lehet; szakértőink szerint ugyanis a hajléktalanok gyomortartalma már minimális mennyiségben is halálos mérgezést okozó ételt tartalmazott.
Mindemellett a különös kegyetlenség alapos gyanúja is fennáll, a szakértők meglátása szerint az áldozatok szörnyű kínok között haláloztak el.

A gyanúsítottak lelkiismeretlen hozzáállásáról mi sem tanúskodik jobban, mint a V. P. Viktória szájából elhangzott alábbi mondat: "Na ne már! Csak főztem egy fasza kis kínait, a fene se gondolta, hogy ennyire erős lesz!?!?"

Az alábbi mondatban felbukkanó rasszizmusra, mint indítékra tett utalás után akciócsoportunk még nyomoz.

Technikai felsők

Régóta foglalkoztat a rettentően mélyértelmű és emellett megkerülhetetlen fontosságú kérdés, hogy mi a bánatom különbség van a téli sportokhoz használt aláöltözők és az őszi-tavaszi sportokhoz használt légáteresztő, vastagabb hosszú ujjú felsők között.
Eddig aláöltözőben futottam a hidegebb napokon. Télen erre vettem még persze kabátot is. De most, hogy futásom már százkilométerekben igazolható komolyságig fajult, úgy döntöttem, ideje beruháznom egy igazi, futásra termett hosszú ujjúra. Közeleg a tél.
Persze nem mentem messzire. Kék terméket vettem a Decathlonban - miután felpróbáltam 86 féle másikat, és egyik sem volt sokkal csinosabb vagy kényelmesebb; cserébe viszont mindegyik sokkal drágább volt. Ígyhát: maradt az egyszerű, de nagyszerű formáció.
A ma reggeli futásnál teszteltem először, és nagyon figyeltem arra a különleges, speciális érzésre, hogy milyen király is, hogy végre igazi futófelsőben futok. Az elején még érezni véltem, hogy ebben nem izzadok meg annyira. Aztán érezni véltem, hogy bár mégiscsak megizzadok, hamarabb meg is száradok, mert a felső kivezeti a vizet. Aztán éreztem, hogy nem száradok hamarabb. Ahogy azt is, hogy ez a felső szörnyen rugalmatlan anyagból van, és ezért még az ujját is tök nehéz feltűrni...
Száz szónak is egy a vége: a valódi, igazi futófelsőmben futni valóban különleges, abszolút más, mint a prosztó kis aláöltözőkben, amikben eddig futottam...

De ehhez talán köze lehet annak is, hogy a vadiúj futófelső hátára szitáztattam egy Hullámhegy logót...

Kínai büfé a konyhámban

Újabban többször is megkívántam a távolkeleti kaját. A Thai csirkés pirított tészta már megy, tehát új receptek vízére eveztem - csak a változatosság kedvéért.
A curry-s csirke ugyan indiai étel, de remekül működött a szezámmagos-szójaszószos tészta-körettel. Tegnap azonban ennél még sokkal messzebbre mentem, és olyan ételt készítettem, amiről eddig szentül hittem, hogy csak kínai büfében fogom megkóstolni.

Az eredmény nagyon finom, nagyon fűszeres, és kicsit talán túlságosan is csípős lett. Azért persze jóízűen megettük. Máskor tényleg olyan formátumú paprikával készítem majd, amilyet a recept ír; abból talán nem rontom el az adagolást...
A receptet itt találjátok: Gong bao csirke
Jó nyálcsorgatást!

Boros

"Szinte minden túrázó megérkezik, elkezd pálinkázni, és persze engem is megkínál. Amikor nem fogadom el, általában lesajnálóan megjegyzik, hogy egy túravezető lehetne ennél keményebb. Ilyenkor mindig kifejtem, hogy a túravezető ennél valóban keményebb. Ugyanis ő 3 hónapra érkezik, és minden nap iszik a túrázóival. Aztán másnap ő vezeti a csapatot..."

Szeretek borozni. Oly annyira szeretek, hogy a jegygyűrűnkön borospohár is található, gravírozva, többek között (szívecske, kenu, napfelkelte, gitár). A borozás rítus, életérzés; és sokkal inkább ez a kettő, mint mámort előidőző pótcselekvés nekem, nekünk.

Node ha az ember lánya 3 hónapon át úgy dolgozik, hogy más nyaralását menedzseli, helyben, akkor óhatatlanul is felmerül egynémely probléma az alkoholfogyasztással - esetünkben borozással - kapcsolatban.

Kezdetben ittam a túrázókkal, ha kínáltak. Az eredmény jópár fejfájós reggel/nap és egy cégtől való kevésbé könnyes búcsú lett...Persze voltak más tényezők is, de a féktelen jókedvnek azért nagy szerepe volt a dologban...
Aztán - a fentiek folyományaként - eljött az időszak, hogy nem ittam a túrázókkal. Amikor szolgálatban voltam, akkor nem fogyasztottam alkoholt egyáltalán. Kivételesen sem. A szülinapomon sem. Az eredmény pedig jónéhány besavanyodottan depizős este, ámde rengeteg elégedett vendég, mondhatni kialakult vendégkör lett.
Aztán megismertem Zsoltit, akivel nem lehet nem inni egy pohár valamit a nap végén, az aznapi sikereket megünneplendő. Vagy csak úgy.
Így lett "saját" borom.

Az ugyanis nem megy, hogy egy random vízitúrás estén egyszerűen megiszom, amivel megkínálnak; aztán fél óra múlva megiszom azt is, amivel akkor kínálnak; aztán újabb fél óra után kérek magamnak valamit, amit szeretek is...aztán reggel felkelek, futok, hajat mosok, és mosolyogva vezetek túrát, főzök vacsorát, koordinálok csapatot napestig...No ehhez az én szervezetem gyenge, vagy csak szimplán nem elég edzett...
Borozni viszont továbbra is szeretek; pláne, ha tehetem ezt jó társaságban, a kedvenc helyemen, ééééés másnaposság nélkül. És kis okoskodással rá is jöttem a nyitjára.

Első körben: adott a cicás fémbögrém. Egy ideje túrán mindent csak abból iszom. Olyan ez, mint valami babona. Aki ismer, tudja. Pont.
Abból pedig bármit lehet inni, láthatatlanul, "büntetlenül". Mindenkivel koccinthatok, és közben ihatom végig ugyanazt az egy, jól megválasztott nedűt, amit szeretek, és amiben megbízhatok, hogy bármennyit nyakalok is belőle, másnap tutira nem lesz macskajaj...Persze mindezt csak azután, hogy levezettük a napi túrát, és megfőztem a vacsorát a csapatnak. Szigorúan azután.
És itt jön a képbe a Törley Muskotály.

Ezt a bort az idén fedeztem fel, és első kóstolásra szerelem lett. Nagyon ízlik, nagyon tolerálható árban van (a Spar akciózta egész nyáron), és nagyon bejött! Nem merném megsaccolni, hogy hány üveggel fogyasztottam el belőle, nagyrészt egyedül, de bizton mondhatom: a taktikám abszolút csillagos ötösre vizsgázott. Nem volt koordinálatlan viselkedés; nem volt másnapi fejfájás. Csak kellemesen laza, mosolygós esték; helyenként mély beszélgetések; ping-pong meccsek; meg ami kell.
Ehhez a borhoz pedig elkezdtem ragaszkodni. Ízlik is, meg hálás is vagyok az idei nyárért, amit együtt csináltunk végig.
Szeretek borozni. És azt hiszem, lassan megtanulok felnőtt módjára... :)

Visszatérés A Konyhámba

3 hónapnyi tábori gasztronómia (hetente ismétlődő menüsorral, maximum 2 fazékkal) és 1 hónap visszazökkenős megőrülés után szeretettel köszöntöm magamat újból a konyhámban. :)

A tegnapi vacsoramenü szerintem fergetegesre sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy Zsolti kétszer szedett az amúgy helyben rögtönzött levesből, aztán kétszer annyit evett a főételből is, mint én...
Fúziós konyha és gasztroblog-bújás; hanyag bevásárlás és tökéletesen összebarkácsolt ízvilág. No, ez volt tegnap este.
Receptekkel is tudom igazolni.

Fúziós spenótleves:

Hozzávalók:

• 25 dkg friss leveles spenót (1 csomag árválkodott a Lidlben, és nagyon magányosnak tűnt, hát hazavittem...)
• 10 dkg kockázott bacon
• 2 fej vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 3 cm friss gyömbér
• 4 dl főzőtejszín (szigorúan 20%-os)
• só, bors, citromfű, leveskocka, esetleg chilli
• wok-tészta ízlés szerint

Elkészítés:
A bacon kiolvasztott zsírján üvegesre párolom a picire vágott vöröshagymát, majd a végén picit a fokhagymát is ebben fonnyasztom. Ezután rádobom a megmosott, felszeletelt spenótleveleket, sózom őket, így hamar kiadják a levüket. Amikor ezt így összepároltam, akkor nyakon öntöm forró vízzel (újabban a vízforralóban melegítek a levesekhez vizet, ami nagyban meggyorsítja a folyamatokat...), beleteszek 1 leveskockát, és főzöm úgy 10 percig. Közben a többi fűszert is beleszórom persze. Ezután mehet bele a tészta, majd ha már ez is 5 perce benne van, akkor a tejszín is. Ezzel összeforralom, és kész is van.
Ízgazdag, inkább keleti ízvilágú, különleges leves; jól átmelegít a hideg időben. Ha kihagyom a bacont, akkor akár vega is lehet; de akkor a bacon husis textúráját szívem szerint helyettesíteném valamivel, amit lehet a levesben harapni. Gomba talán jó lehet. Az elég keleti.

A második fogás lazacos brokkoliburger volt, ezen nincs mit külön magyaráznom, megteszi helyettem Lila Füge. Talán csak annyit, hogy nem vettem hozzá elég sok zöldséget, így csak sima salátalevél, hagymaszeletek, fetasajt és majonéz került a burgerbe a pogácsákon kívül - de így is mennyei volt az összhatás. Ma azért veszek még hozzá ezt-azt; szerencsére nem csak egy vacsorányi adag sült ki tegnap. ;)

Nyamm!

Már megint háttal ülök a mozinak?!?

Dühös vagyok.

Utálom a szabályokat. Ugyanakkor az évek hosszú sora alatt megfejlődtem, hogy már tudom: szükségem van rájuk. Kellenek a kapaszkodók az életembe; segít, ha van mihez tartani magamat. De ettől a kapaszkodó még mindig korlát marad. Más kérdés, hogy elfogadom-e a létét; alkalmazkodom-e hozzá, saját céljaim érdekében ügyesen használom-e.

Újabban jó kislány vagyok, és igyekszem alkalmazkodni. Részint, mert spórolok az energiámmal - amiből úgy érzem, a kapacitásom határait feszegetem; részint, mert próbálom tiszteletben tartani más emberek szempontjait, elgondolásait, szabályalkotását. És nem, nem mindennel értek egyet, nem minden kényelmes nekem, amire rábólintok. És nem, nem konfliktuskerülésből nem kötözködöm mégsem. Sokkal inkább tiszteletből és elfogadásból. Mert feltételezem, hogy a másik félnek, aki a szóban forgó szabály meghozását forszírozza, fontos, hogy az ő elgondolása szerint történjenek a dolgok. Alkalmasint neki van szüksége az adott szabályra, mint kapaszkodóra. Ha nekem belefér, ha képes vagyok eszerint élni, miért is ne segíthetnék ennyivel...?!

Aztán persze szembesülök azzal, hogy már megint a rossz oldalára kerültem a ............ szóval a helyzetnek. Mert a szabályok - a többiek értelmezésében - csak rám vonatkoznak, csak én tartom tiszteletben őket.
Azért hozzuk őket, hogy a másik komfortja ki legyen szolgálva, ugyanakkor csakis én veszem őket komolyan, tartom őket tiszteletben; a másik fél telibe szarik rájuk.

Ez így nem megy.

Nem fogok ezen a jövőben dühöngeni. Azzal szintén saját magamat büntetem. Ugyanakkor pontosan ugyanazokat a szabályokat fogom saját magamra nézve is kötelezőnek értelmezni, amiket a szabály megalkotásában résztvevő többi fél is betart. Abbahagyom a hülye stréberséget, és nem a saját párbajkódexem szerint játszom, hanem a másik félé szerint. Ez a fair play, nemde?

Nem acsarkodom. Alkalmazkodom. Szeretettel, nyugodtan. De kérlelhetetlenül.

Dolgozol vagy pénzt keresel?

Kölyökkoromban, amikor megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek (vagy később, hogy merre tanulok tovább), mindig volt egy amolyan álomszerű képem róla, hogy majdan hogyan fogok dolgozni. Elképzeltem magamat a menő pszichológusi irodámban, ahogy a kanapén beszélgetek; egyetemi katedrán, ahogy angol irodalmat tanítok...És már nem emlékszem a többire, de a lényeg: elképzeltem magamat egy csomó olyan helyzetben, amit még messziről, ellenszélben sem ismertem. Persze, nagyon királyul néztem ki. Hiszen olyannak képzeltem magam. Ezért aztán könnyen beleszerelmesedtem ezekbe az alternatívákba - a realitással való legkisebb kapcsolat igénye nélkül.

Így lettem (egyelőre) lelki pályaelhagyó. Mert ami elméletben szépnek tűnt, az a gyakorlatban nem köt le annyira, mint ami elméletben melósnak, koszosnak és helyenként dögunalmasnak tűnt. Így van ez.

Emiatt érzem óriási értékét - és legalább akkora súlyát - annak, hogy a környezetemben lévő fiatalok a munkámat valamilyen szinten etalonnak tartják, és mint olyat, követendő mintaként könyvelik el. Ezért tartom fontosnak, hogy sokat beszélgessünk az összes edzői, túra- vagy táborvezetői feladatról; ezért vonom be őket szívesen a mindennapjaimba, az unalmas rutinokba, a nemszeretem-feladatokba is. Ezért (is) mutatom ki előttük nyíltan a munkámmal kapcsolatos haragomat, szomorúságomat vagy csalódottságomat éppúgy, mint a sikerek felett érzett örömömet vagy elégedettségemet. Ezért szeretnék mini-képzést szervezni nekik jövő nyáron, ahol ténylegesen szembesülhetnek az általuk pillanatnyilag idealizált, "megálmodott" életvitel minél több aspektusával.

Nem akarok mindenkiből túravezetőt, táborvezetőt vagy edzőt nevelni. Nem akarok célt adni a kölykeim kezébe; konzervből, saját megoldásaimat erőltetve, készen. Viszont - ahányuknak csak lehet - szeretnék eszközt adni a kezébe; egy reális képet a lehetőségekről, és ami még több: igényt, erre a reális képre. Tudatosságot a választásban - ebben csakúgy, mint bármelyik későbbiben. Magabiztosságot abban, hogy igenis dönthetnek a sorsukról, informálódhatnak a döntés előtt, és vannak eszközeik arra, hogy a kiválasztott irányba induljanak, haladjanak.

Büszkeséggel tölt el, hogy ezek a fiatalok dolgozni akarnak, nem pénzt keresni. Szeretnék úgy élni, hogy a példámat látva hihessenek ebben, és ne adják ennél alább.

Gombóc

Imádom a zsemlegombócot. Csakis a zsemlegombóc miatt szerettem meg a párolt káposztát. A zsemlegombóc miatt tanultam meg Eszterházy csirkét főzni. A zsemlegombóc miatt még akár karajszeletet is sütök. Imádom a zsemlegombócot.

A múltkorában felhívtam Jóanyámat, hogy hogyan kell zsemlegombócot készíteni.
A következő receptet adta:

Végy 1 pár kényelmes cipőt. Menj le a boltba. Vegyél egy zacskó Gergely márkájú zsemlegombócot. Járj el a hátoldalon írtak szerint. Jó étvágyat!

Így tettem, és nem csalódtam. Anyám receptjei mindig beválnak...

Ma azonban tökéletesítettem. A következőképpen:
Végy egy autóval rendelkező, hasonló ízlésű Főnököt. Menjetek el együtt a Lidl-be. Vegyél néhány zacskó zsemle-, máj-, és szalonnás-gombócot (esetleg még a főzőtasakos zsemlegombócból is beszerezhetsz párat, én azt nem találtam meg). A munkaidő végéig tedd hűtőbe. Otthon járj el a hátoldalon írtak szerint. Jó étvágyat!

Lehet, hogy átküldöm a receptet Anyámnak.

Mérleg

Egy éve Székesfehérváron laktam, Budapesten dolgoztam. Kétszer 110 percet utaztam munkába és munkából naponta. Utáltam a szervezeti keretet, nem találtam a hangot a kollégákkal. Nem volt saját szobám, egy tornaszertárban dolgoztam.

Nyáron már Hullámhegyes keretben, de még jóval kevesebb tudatossággal, marketinggel és összhanggal - s így alacsonyabb hatékonysági fokon - vezettünk táborokat, túrákat.
Szabadidőmben...már nem is emlékszem. Nyünnyögtem, hogy sportolni kéne?
Szombatonként falmászó edzést tartottam 2-3 csoportnyi gyerkőcnek.
És határozottan versenysúlyom fölött voltam...

Ma Székesfehérváron élek, Móron dolgozom. Kétszer 45 percet utazom munkába és munkából naponta. Nagyon jó az összhang a főnökömmel, és a kollégákkal is alakul. Saját szobában dolgozom, amit a saját ízlésem szerint volt lehetőségem kialakítani, berendezni.
Nyáron Hullámhegyes keretben, aktív marketinggel, rengeteg türelemmel és összehangolódással, egyre szélesebb körnek vezettünk táborokat, túrákat. Egyre több időm, energiám megy az egyre szaporodó egyesületi ügyek intézésére - már nem sokáig kell várnom ahhoz, hogy az lehessen a fő tevékenységi köröm, amiért élek-halok!
Szabadidőmben elkezdtem aktívan sportolni: rendszeresen futok és mászom.
Heti 5 csoportnyi falmászó edzést tartok, és másik 4-et koordinálok.
Szexisnek és energikusnak érzem magamat.

Ha így folytatom, még néhány év, és elérem a Nirvánát! :D

Fotóriport

Éjszakai mászás a cseszneki via ferrata pályán. Luca 6 éves. Áron, az édesapa imádja a hegyi sportot, tele van történetekkel. Gyakran mesél erről a lányának is. Utánam másznak.

Egyszer csak Áron a hátam mögött felnyihog. Nem hallom Lucát, de Áron közvetít; a kölyök mindentudó hangsúlyát csak hozzáképzelem:
- Apu! Még egy kicsit feljebb mászunk, és komolyan elkezd vérezni az orrom!

Money on my mind

Megfigyeltem, hogy az embereknek mennyire fontos a pénz.
Blődnek tűnhet az állítás, merthát: persze, álszent, aki azt mondja, nem fontos. Abból veszünk ételt, ruhát, fizetjük a rezsit, tankoljuk az autót.
De én most nem erre gondolok.
Az embereknek nem (csak) az a pénz fontos, amiből az életüket finanszírozzák. Az embereknek az a pénz is brutálisan fontos - vagy legalábbis a viselkedésük abszolúte ezt tükrözi - amelyiknek sem a léte, sem a hiánya nem okoz különösebb változást az életminőségükben.

(Álljunk meg egy szóra, és definiáljuk a "különösebb változás"-t. Én azt értem ez alatt, hogy semmi olyan változást nem hoz az életükben, amire 2 hónap elteltével is fontos veszteségként vagy lemondásként emlékeznének vissza. A "nem tudtam megvenni azt a csinos felsőt" vagy az "inkább otthon főztem kávét, nem ültem be kávézni egyedül" nem ilyen. A "zaciba kellett adnom a jegygyűrűmet, hogy ne kapcsolják ki a villanyt", vagy a "nincs normális télikabátom, de momentán nincs miből újat venni, úgyhogy inkább 3 pulcsit húzok alá, hogy ne fagyjak meg" már igen. Szerintem. De az én értékrendemmel simán vitába lehet szállni!)

Úgy tapasztalom, hogy az emberek egyfajta furcsa, egyezményes társasjátékot játszanak. Az a lényeg, hogy minél több pénz maradjon a zsebünkben. A józan ész, a korábbi megállapodás, az emberség nem ér pontot; az élmények csak kis színes matricák, amik nem számítanak be a nagy végső elszámolásnál. Mert akkor bizony számolni kell. (Csak tudnám, mikor? Végülis: még egy koporsón se láttam tetőcsomagtartót...)

Könnyen vagyok: nincs gyerekem; saját lakásban élek; nem vonnak törlesztőrészletet a fizetésemből.
Másrészről meg: könnyen vagyok, mert azt tartom fontosnak, hogy legyen mit ennünk, legyen hol aludnunk, és legyenek körülöttünk a szeretteink. A többit megoldjuk. Mindig is megoldottuk.
Nagyon szabadnak érzem magamat ettől, és mindig nagyon megütközöm rajta, ha azt tapasztalom, hogy másokat milyen rabságba képes vonni a pénz. Olyan értékeket engednek el; olyan döntéseket hoznak meg amik alapvetően nem a sajátjaik, amik a megszokott, emberséges természetük ellen valóak; amiken érződik, hogy kényszer alatt teszik, és ezt a kényszert a félelem szüli: a félelem a veszteségtől, a bukástól.

Sokszor haragszom, morgok az ilyen döntések miatt. Holott inkább örülnöm kellene a saját szabadságomnak, a saját biztonságérzetemnek, amelynek hála nem kényszerülök ebben a tekintetben kifordulni önmagamból.
És ha meg is ingok: mellettem a szuper Férjem, aki megnyugtat, hogy jól gondolkodom; mellettem a fantasztikus kölykeim, akiknek ugyanaz az érték, ami nekem. Így könnyű. Így könnyű.

Hajrá Többiek! :)

Tisztelet (a kivételnek)

Szeretek alaposan dolgozni. Pláne abban, amivel még szívesen is foglalkozom.
Ha táborozni megyünk, én inkább 3-szor elküldök minden infót, és óriási, színes betűkkel hívom fel a figyelmet arra, ami biztosan ne maradjon otthon. Esetleg telefonon is rákérdezek.
Ez az alaposságom a fogadó-oldal reakciói alapján 80%-ban szükséges, 20%-ban túlbiztosítás. Nyíltan vállalom. Én ezt így szeretem. Inkább előre legyek sok, mint utólag kevés...

Teszem mindezt szeretettel, tisztelettel és alázattal. Nem oktatok ki senkit, nem hívok fel senkit hajnali 6-kor, hogy becsomagolta-e a fejlámpáját, (általában) nem produkálok hisztérikus reakciót, ha mégsem (mert általában fel vagyok rá készülve, hogy valaki úgyis elfelejt valamit).
És nagyon határozottan hiszem, hogy mindezen hozzáállásomért valamiféle tiszteletet érdemlek, a szónak abban az értelmében, hogy a fogadó oldal legalább tekintetbe veszi az erőfeszítéseimet. Nem arra gondolok, hogy megköszöni. De arra mondjuk igen, hogy amit írok, azt elolvassa...

A szolgáltatói szféra kemény hely, ismerem. Folyamatos versenyben vagyunk másokkal, az idővel, az elemekkel. Nem várom, hogy bárki simogassa a fejemet azért, mert "Milyen nagyon jól csinálod!". Az a dolgom, hogy jól csináljam. Ha nem, akár haza is mehetek.

Ugyanakkor a héten többedszerre érzem azt, hogy az emberek fejében valahogy nem áll össze a kép, hogy egy mosolygós visszaigazoló email (Rendben van a szállásod, várunk Titeket!), vagy egy csengő hangú telefonos tájékoztatás (Igen, mehettek ma edzésre, Bogi vár Benneteket!) mögött milyen logisztika; ilyen mentális és időbeni erőforrás-igény van. Mert ahhoz, hogy ezt írjam vissza, fel kell hívnom 3 szállásadót, mire az első visszahív, hogy ja, mégis oké. Fel kell hívnom a felszerelés-kölcsönzőt, hogy van-e ennyi cucc még. Újra kell számolnom a mennyiségeket a bevásárló listámon. Ki kell találnom a telekocsi-logisztikát. El kell küldenem 3 emailt. Vagy fel kell hívnom Bogit, és ki kell találnunk, hogy hogyan oldja meg a délutánját, ha mégis/mégsem kell edzést tartani.
És mindezt gyorsan, hatékonyan és mosolygósan kell tennem, mindenkitől elnézést kérve, hogy az utolsó pillanatban van változás, mindenkinek megköszönve a gyors segítséget, megtámogatva a további együttműködést.

Ez a dolgom. Szeretem csinálni, élek-halok érte. Azt viszont nem értem - és nem is akarom megérteni, hogy az embereknek miért nem tűnik fel, hogy a rengeteg pozitív hozzáállás és mosoly mögött bizony nagyon komoly munka van; hogy akkor is vannak határaim, ha nem jelzem őket morgással, ceccegéssel, kelletlenséggel, grimaszolással. És igenis megérdemlem, hogy megtiszteljenek engem, és a munkámat annyival, hogy

• odafigyelnek arra, amit mondok, írok,
• elolvassák, meghallgatják és komolyan veszik a tájékoztatásaimat,
• betartják az általam megadott határidőket,
• válaszolnak, visszajeleznek a leveleimre, ha szükséges.

Valószínűleg azért nem, mert gyorsan, alaposan és kedvesen teszem a dolgom.
De - kérdem tisztelettel - csak azért legyek hanyagabb, lassabb vagy taplóbb, hogy ne mindenki az utolsó pillanatban várjon tőlem csodát? Tényleg erre lenne szükség?

Na, azt várhatjátok!

Szoba Update

Beköltöztem.
Ott marad a pulcsim, ahová leteszem. Van értelme papucsot tartanom. Nem kell naponta elmosnom a bögrémet csak azért, hogy senkinek ne legyen útban.

Ezen felül le tudom ültetni kulturáltan a hozzám érkező szülőket, a gyerekekkel pedig tudok játszani, kúszni-mászni a szőnyegen.

Azaz nem csak kényelmes, de még (végre!) dolgozni is tudok!
Boldogság! :D

A facebook törődik velünk...

...vagy legalábbis a fogyasztói szokásainkkal.

Most így utólag komolyan sajnálom, hogy nem csináltam PrintScreen-képeket arról, amit a közösségi oldal nap, mint nap az arcomba nyom.
Minden másfél éve kezdődött. Addig teljesen átlagos fiatal nő voltam, a szokásos marketing témákkal: ruha, cipő, pasik, stb. A fészbuk is ehhez képest talált meg a mindenféle reklámjaival. Node. Tavaly februárban bátorkodtam megosztani az ismerőseimmel azt az örömöt, hogy boldog menyasszonyként folytatom tovább a mindennapjaimat. És ezzel lavinát indítottam el.

Az esküvőig - vagyis: annak facebook-os megjelenéséig - sorban kaptam a menyasszonyi ruhás, cipős, esküvői kajás, fotós reklámokat. Ami valamilyen szinten rendben is volt. Még akár jól is jöhetett volna valamelyik.
Az már sokkal jobban bökte a csőrömet, hogy az esküvő után azonnal a babavárós tematika kezdett el neonszínben villogni, ahogy beléptem; mintha csak azért lehetne férjhez menni, mert úúúúúristen, jön a gyerek!...De valamilyen szinten még ez is belefér a tűréshatáromba. Ma Magyarországon szerintem az esküvők legalább 60-70%-a után fél éven belül megszületik az első baba. És ezt a marketingesek is tudják. Kár lenne ezt a ziccert kihagyni.

A hétvégén lesz az első házassági évfordulónk. Pár hete veszem észre, hogy ahelyett, hogy a "Mivel lepd meg a Férjed, hogy különleges legyen ez a nap" típusú hirdetések helyett (ami szintén elég undorítóan életembe-belenyúlós cukorsziruppal leöntött műbalhé lenne, de ismét: marketing-ziccer, megértem) a következőket kapom (és ez nem az első, nem is az egyetlen...):

Fel vagyok háborodva! Ha 1 évvel az esküvőm után még nem vagyok terhes, akkor valami komoly bajom van? Konkrétan tutira beteg vagyok?
Mereven elutasítom azt a világot, azt a társadalmat, ahol lehet, ahol szabad egészséges, fiatal nőket ilyen és ehhez hasonló ingerekkel bombázni. Mert ha tudatosan észre sem veszik, tudat alatt simán beépülhet az énképükbe, hogy valami baj van velük, csak azért, mert nem hozzák a marketingesek szerint elvárható papírformát.
Hányingerem van.

Emellett pedig szerencsésnek érzem magam, hogy egyáltalán észreveszem, mi folyik itt. Mennyi nő lehet, akinek fel sem tűnik, hogy mivel agymossák nap, mint nap, csak mindig esik 8 pontot az önértékelése, optimizmusa, ahányszor csak ránéz ezekre a szarságokra?!

A Szoba

Amikor - ezelőtt 2 évvel - elkezdtem iskolapszichológusként dolgozni, a rendelet már akkor is a következőkben határozta meg az iskolapszichológusi munka tárgyi feltételeit:

Iskolapszichológusi szoba: ha az iskolapszichológus alkalmazása kötelező, iskolánként (székhelyen és telephelyen) 1 db
S ezen belül:

• Asztal 1 db  
• Szék 4 db 
• Zárható irattároló szekrény 1 db  
• Számítógép perifériákkal 1 db  
• Ruhatároló (fogas) 1 db  
• Szeméttároló 1 db 
• Telefonkészülék 1 db  
• Szőnyeg  1 db  

Ehhez képest nyilván állati boldog voltam, amikor a fejlesztőpedagógus beengedett a saját szentélyébe (a szentély egy használaton kívüli tornaöltözőből lett kialakítva...), és megtarthattam ott, az amúgy is orbitálisan sok, heti 8 órámat. Igaz, néha kizárt (néha olyankor is, amikor konkrétan az ajtó előtt vártam, hogy bemehessek a cuccomért); és nem, nem volt helye a dolgaimnak; de örültem, mert nem a folyosón dolgoztam, mert volt munkám, és mert világbéke. Leginkább világbéke.

(Eközben a kollégáimnak valamiért már ekkor is volt normális szobája. A fiataloknak is. Ekkortájt már gyanakodtam, hogy lehetséges, hogy én ülök háttal a mozinak...)

Ez az idilli állapot azonban hamar véget ért. A következő szeptemberben a nevezett tornaöltözőt is befogták a munkába, így a már összeszokottan egymásra fújó párosunk az utcára - akarom mondani a folyosóra került. Volna. A kollegina persze időben kapcsolt; zsíros társadalmi kapcsolatai révén sikerült is építtetnie (!!!) magának egy mozgásfejlesztő (!!!) termet az alagsorban. Nagy ablakkal, eszközökkel, legalább 8*8 métereset. Ide már persze csak elvétve mehettem be órát tartani. Kár volt belém.

(Ez még a néhai tornaöltöző. Itt a kollegina már - félig - kiköltözött, át egy szebb jövőbe.)

Némi huzavona után kiderült, hogy ugyan van egy szabad helyiség, de ezt valamelyik - szintén befolyásos - kollegina raktárnak használja. Az igazgató pedig kiállt a munkám szakmaiságához szükséges feltételekért. Ja bocs, nem. Nem volt vér a pucájában. És felküldött a tornaszertárba dolgozni.

Ígyhát ebben az időszakban a II. kerületi kétségekkel küzdő, tanácsért folyamodó szülőkkel végülis volt lehetőségem zárt térben, kiváncsi tekintetektől mentesen szót váltani. Igaz, hogy az asztalom egy kiszuperált egy személyes gyermekpad lett, és körülöttem a dobbantók, labdák, színpadi kellékek, jelmezek, és még ki tudja, mik tökéletesen kaotikus egyvelege vonta magára a kliens figyelmét; igaz, hogy ha lekapcsolták a folyosón a villanyt, akkor nálam is sötét lett; igaz, hogy továbbra sem tárolhattam sehol a felszerelésemet (Ja de. 2 szinttel lejjebb kaptam egy szekrényt...), és igaz, hogy néha benyitott valamelyik testnevelő a szivacsokért, vagy a hegedűtanár, hogy siessek már, mert ő is itt tartana órát; de végülis el tudtam látni a munkámat, amiért fizettek. Ez a lényeg, nem igaz?

Talán a sok dobbantó hatására, de hamarosan én is dobbantottam...

Dolgozom Móron. A szoba mindenkié. A laptop az enyém...

Így kerültem Mórra. Ahol ugyan feltűnt a rossz matek, hogy 4 szobában dolgozunk velem együtt 5-en, de ez aztán plasztikusan megoldódott. Valamiért mindig, minden kolléga segített; amikor nem volt pardon, túlvállaltuk magunkat, azt meg átvészeltük valahogy. Persze, itt is dolgoztam a "folyosón". Persze, itt sem volt saját polcom. És nem, itt sem tudtunk a számomra kijelölt helyiségben felállni, megmozdulni, földön játszani a kölykökkel - hely hiányában. De itt már legalább mindenki számára a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a pszichológus zárt ajtók mögött, csendben, zavartalanul tud dolgozni. És igyekeztek segíteni, hogy ez meg is valósuljon.

Itt épp nem sikerült jól a logisztika. Terápia és reggeli, egy helyiségben...Végülis: életszerű.

Újabb év telt el, és - bármilyen kicsi is legyen a móri épület - az én szobám falait gipszkartonozzák, festik. Ma veszek szőnyeget - ahová igenis le lehet ülni, feküdni kölykökkel; holnap viszek még néhány szükséges kelléket, és beköltözöm. A saját képemre, kényelmemre rendezkedem be; amit leteszek, az holnap a helyén vár meg; nem leszek senkinek útban. Úgy alakíthatom ki a rendszert, hogy nekem kézre álljon, hogy én kényelmesen mozogjak, dolgozzam, létezzem benne.

Hát, eljött ez is. :)

Sorsfonál

Vannak emberek, akikkel a sorsunk itt-ott időről időre összeér. Nem főszereplői az életemnek abban az értelemben, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban, nem függünk egymástól, nem ismerjük egymás minden lépését, érzését. Sokkal inkább vagyunk jószándékú szemlélődők egymás színpadának nézőterén, mégcsak nem is az első sorban (ott nagy a fluktuáció).

Valahol, valamikor fontosak voltunk, fontossá váltunk egymásnak. Megismertünk egy szeletet a másikból; kicsit megnyíltunk, kicsit mertünk gyengék meg önmagunk lenni; kicsit talán megálltunk, mert a másik olyan utat mutatott, amin még nem jártunk. Aztán végül mégis másfelé - a magunk útján - indultunk tovább.

Néha találkozunk. Talán beszélünk. Talán még azt sem. A legtöbbször csak felszínesen. Néha gondolkodom, hogy meg kellene állni, elkapni a másik karját (ha akarja, ha nem) valami szoros, támogató ölelésbe, és a fülébe suttogni, vagy az arcába kiáltani, hogy "Hahó, itt vagyok, látlak, nem vagy egyedül! Egyszer régen megszerettelek, és azóta sem nőtt be a szívem lágya!"

Aztán csak elnézem, messziről, ahogy újból elgurul a gombolyag, lepereg róla a sorsfonál, és már megint messze járunk egymástól, talán még álmunkban sem érnek össze a gondolataink. Nézek, hallgatok, szemlélődöm. És várom a nézőtéren, hogy végre tapsolhassak a másik sikerének. Kicsi vagyok, elveszem a tömegben. Nem hallja majd a hangomat.

Nem is baj. 

Jó megélni, hogy ezekben a találkozásokban tisztán és önzetlenül, elvárásoktól teljesen mentesen tudok jelen lenni. 

Jó volna ilyen tisztán és egyszerűen szeretni mindenkit - azokat is, akikkel szemben van vesztenivalóm...

Lábadozom

...pedig nem is voltam beteg. Csak lenyomtam egy szezont.

Így jobban belegondolva, inkább olyan ez, mint a másnaposság, egy atomkirály buli után. Zseniális volt, minden pillanatát imádtam, most viszont minden porikám fáj, és bár nem tudom megígérni, hogy nem csinálok ilyet többet, most egy darabig biztos nem...

Ma már nem ébredtem úgy, mint akit agyonvertek. Az elmúlt egy-másfél hétre visszatekintve ez komoly előrelépést jelent. Már majdnem elmentem futni is - képes lettem volna már rá - de aztán inkább szigorúan letiltottam magamat, nehogy visszaessek a tegnap délutáni brutális energia-minimumra. Azt hiszem, az nagyon terhelő lenne az emberiség számára...

Lábadozom, és közben már mennék újra, hegyeket mozgatnék, szárnyakat bontanék, de tudom, éreznem kell, hogy még nincs elég erőm hozzá. Azért még felébredek éjszaka az allergiára (szigorúan 4 után és szigorúan egyszer, ez is előrelépés már), azért könnyebben kijövök a sodromból, mint általában. Még így is azt érzem, hogy brutálgyorsan regenerálódik a szervezetem. Egyetlen itthon, nagyjából punnyadva töltött este máris csodákat tett velem. Ami azért valljuk be, nem túlságosan nagy áldozat.

Egye fene: várom már a szombati kenumaratont!

Egy kicsit. ;)

Otthon, Te Édes!

Engem simán magával vihetne a cigánykaraván. (Feltéve, hogy a Férjemet is hozzák...) Lételemem a mozgásban levés, képtelen vagyok megülni a seggemen. Ha véletlenül mégis kellene, akkor kitalálok valami izmos feladatot a saját szórakoztatásomra, hogy ne őrüljek meg egyhelyben.
Július 26-a óta nem voltam még egybefüggő 48 órát itthon. Szigetköz, kölykök, nyaralás, túra, továbbképzés váltották egymást egy hónapon át. (Oké, előtte se' rohadtunk a panelban, csak júliusban előfordult, hogy 3 napig is szégyenszemre itthon evett minket a fene. De azért lenyomtunk 2 turnust, voltunk a Szigetközben x-szer, felderítettük a cseszneki via ferrata pályát, meg ilyenek...)

Ilyenkor szokták megkérdezni, hogy "Most akkor panaszkodsz, vagy dicsekedsz?", és be kell valljam, egyszerre a kettőt.

Imádom a (cigány)életünket! Semmiért nem adnám oda.
De aki rá akat venni, hogy ma délután elmenjek hazulról, arra rávágom a telefont. Vagy összetörök a fején valamit, komolyan.
És most egy jó darabig NEM fogom decathlonos bevásárlótáskába gyűjtve hurcolni egész nap a hajszárítómat, fogkefémet, melegpulcsimat, pénztárcámat, hajkefémet, váltózoknimat, stb, stb, stb! És egy jó darabig nem fogok felöltözni azért, hogy kikászálódjak az éjszaka közepén pisilni! Kádban fetrengve fogok lábat borotválni, ráülök a wc-re és a TELJES RUHATÁRAMMAL gazdálkodom! Jaaaa, és ha valami koszos, akkor kimosom. Mosógépben! Gyalog fogok boltba járni, mert itt van a sarkon, és nem hagyom el a wifi hatósugarát.

Egy jó darabig.
Egészen pontosan azt hiszem, szombatig délutánig.

Kegyetlen dolog ez a szerelem! :)