Boldog Karácsony

A kekszestekercstől, amit édesapám készített el az általam vett alapanyagokból, a konyhámban, tulajdonképpen "helyettem". A Kispocoktól, aki nyugisan eljátszik az ágyban reggel, amíg befejezem a takarítást. A rengeteg icipici csomagtól, amit nagy műgonddal becsomagoltam és felcímkéztem. Az izgalomtól, ahogy a postást várom. Az együtt töltött napok varázsától. Az idegen pártól a boltban, akik kifizették a nevemben amit vettem, amíg kint a hidegben tologattam a vastagon felöltöztetett babácskát. A kínjukban már mindenen röhögő fenyőfa-árus srácoktól. Az ügyfélszolgálatostól, aki készségesen segített. A buszsofőrtől, aki megállt az út közepén, és felvette a nagybevásárlással rohanó hölgyet. A szomszédoktól, akikhez bármikor átmehetek. Anyutól, aki segített megfőzni az ebédet; és aputól, aki ledőlt mellé aludni, majd egy hang nélkül szórakoztatta a tudtomon kívül felébredt kismanót. A Férjemtől, aki új játékokat tanított Máténak, amíg ajándékokat vadásztam. A barátoktól, akik elhozzák helyettem a csomagomat; és akikkel ötleteket lopkodunk egymástól. Mindenkitől, aki szeretettel vár minket, érdeklődik felőlünk. A régen várt találkozásoktól.

Nem a szekérderék süteménytől. Nem a méregdrága ajándékoktól. Nem a pattanásig feszült idegektől.

Tőletek.

Vannak napok...

Vannak napok, amikor tökéletesen értjük egymást.
Vannak napok, amikor már reggel úgy érzem, hogy arra sincs erőm, hogy felemeljelek az ágyból.
Vannak napok, amikor a legfantasztikusabb lénynek érezlek a Földön.
Vannak napok, amikor legszívesebben felkapnám a hátizsákom, és elmenekülnék egy időre.
Vannak napok, amikor elképesztően könnyű Veled.
Vannak napok, amikor együtt sírunk, és egyikünk sem tudja igazán, hogy miért.
Vannak napok, amikor senkivel nem cserélnék a világon.
Vannak napok, amikor szinte bárkivel cserélnék.
Vannak napok, amikor tökéletes az összhang köztünk, mi vagyunk a legeslegjobb csapat.
Vannak napok, amik mindkettőnknek meglepetést okoznak.
Vannak napok, amiket mindketten halálra ununk.
Vannak napok, amikor egy pillanatig sem tehetlek le a karomból.
Vannak napok, amikor nyugodtan meg tudok írni egy blogbejegyzést, amíg játszol.
Vannak napok, amiknek nem volt éjszakája.
Vannak napok, amikor egész nap ágyban vagyunk.
Vannak napok, amikor egyszerű.
És vannak napok, amikor elképesztően nehéz.

De olyan nap nincs, amikor ne villanyozna fel egy mosolyod, a szuszogásod, a selymes hajad illata.
Biztosan Neked sem könnyű velem.

De nagyon boldog vagyok, hogy minden nap itt vagy velem, és Te sem adod fel! :) <3 p="">

A könyökömön jön ki...

(a másik könyökömön...)

...az elmúlt 11 hét.

Lám-lám, milyen beszédes a magyar nyelv: így fogalmaz, és nekem tényleg kijött a könyökömön az elmúlt hetek fáradtsága, nyomása, új helyzete, nemalvása, alkalmazkodási kényszere. (Amit melleslg imádok a Kispocokkal együtt, aztán mégis!)

Nem emlékszem, hogy beütöttem volna, de amikor az ember konstans egy 6 és fél kilós kisbabával zsonglőrködik, akkor szerintem ennél komolyabb dolgok felett is hajlamos elsiklani...Az viszont vitathatatlan, hogy valami érte a bal könyökömet: vagy a sok terhelés, vagy valami külső behatás miatt tojásnyira duzzadt, és elképesztően fáj.

Mennék én orvoshoz, de a kórházi viszonylatok elég kilátástalanok; pláne úgy, hogy Máté másfél óránként azért szeret összebújni és eszegetni egy kicsit...Meg aztán: nem is hiszem, hogy röntgen, az ultrahang, az esetlegesen felírt gyógyszer használna...
Szerintem az használ, ha megpróbálom egy kicsit kipihenni az elmúlt már majdnem 3 hónap fáradalmait.

Merthogy pont akkor ütött be ez a traumatológiai eset, amikor már testileg-lelkileg is kezdtem a fáradtság mélypontjára kerülni.
Nem véletlen. Ahogy a fenti szólás is mondja...

Baba-diéta ;)

Kajakóma

Minden modern diéta úgy kezdődik, hogy amennyiben nem akarunk pufók ufók lenni, felejtsük el a ritkán, óra szerinti nagy zabálásokat; a lakoma-szerű reggeli-ebéd-vacsora helyett törekedjünk inkább több apró étkezés beiktatására a nap folyamán elszórtan, rövid időközönként.

Valljuk be, a mai embernek - tisztelet a ritka kivételnek - ez nehéz. Szeretünk egyszerre sokat, jóllakásig enni, abszolúte nem természetes állapotunk a gyakori rágcsálás.

Snitt.

Minden modern szoptatásról szóló könyv, prospektus vagy cikk úgy kezdődik, hogy a babánkat szoptassuk igény szerint: azaz adjunk neki enni, ahányszor csak kér, ne ragaszkodjunk makacsul a 3 óránkénti etetéshez, ahogy anyáink, nagyanyáink, és még annyi generáció tagjai tették. A baba remekül érzi és jelzi, mikor éhes: annyi a dolgunk, hogy ezt elhiggyük neki, és tápláljuk, amikor táplálkozni szeretne.

A babának ez a természetes. A nagyinak, anyósnak, rokonoknak, szomszédnéninek meg az, hogy "akkor kell enni, amikor evés-idő van". És kinevetnek (megtörtént!!!), hogy éjszaka is szoptatok, hiszen akkor meg ugyebár aludni kell.
Közben meg aerobikra járnak, Diéta és fitness-t olvasnak, paleóznak, figyelnek a táplálkozásukra, és egytől egyig küzdenek a kilóikkal...

Azt hiszem, nekem - aki baba-koromban azt szoktam meg, hogy csak akkor kapok enni, amikor annak van az ideje (és szoktatott erre édesanyám a legnagyobb körültekintéssel, és szeretettől vezérelve), viszont cserébe ezen alkalmakkor bizony tele kell ennem a pocakomat, mert a következő étkezés viszonylag soká lesz - szóval nekem nagyon nehéz lesz már megtanulnom sokszor enni keveset, és nem degeszre enni magamat naponta egyszer-kétszer. (Az "akkor eszem, amikor éhes vagyok" egyébként már megy. Az étkezések komform ideje már hidegen hagy.)
És kíváncsian várom, hogy vajon a pillanatnyilag igény szerint szoptatott, és a későbbiekben is az éhségéhez igazodva táplálni tervezett Máténak vajon mi lesz a természetes. Úgy jól érezni magát, ha teljesen kiürül a gyomra, aztán degeszre tölti (ahogy én jól érzem magamat); vagy mindig csak kicsit nyamnyogni, és nem megvárni a nagy éhséget sem...Ahogy az okos dietetikusok tanácsolják.

"Hogy kerül egy csecsemő a kocsmába?!"

- tette fel a kérdést felháborodva egy néhány sörtől és felestől szűkült látókörű tinédzser 20 perce a Múzeum Café-ban.

Történt ugyanis, hogy Máté nagyon nyűgös volt délután, amire - úgy sejtettük - gyógyír egy kis séta a friss levegőn. Nosza kaptuk magunkat, kendőbe töltöttük az ordító kisdedet, és elindultunk a postára, úgyis dolgunk volt ott.
Máté a szabadban azonnal delejes álomba merült, így a posta után úgy döntöttünk, kerülővel jövünk haza, sétálunk egyet a belváros felé.
Jólesett a séta, Zsoltinak meg eszébe jutott, hogy inna egy pohár sört. Hazafelé útbaesett a "Múzeum", ígyhát az alvó Mátéval betértünk. Mindketten, vesztünkre. Máté a melegben töltött nettó másfél perc alatt ébredezni kezdett, és már az sem segített, hogy Zsolti végül kiment vele a kerthelyiségbe. Hasztalan. Mire a kezemben volt a sör meg a forrócsoki, Zsolti telefonon hívott: menjünk, Máté ordít.

Nekem meg nem volt kedvem csapot-papot otthagyva hazarohanni a nagyon hirtelen magamba döntött forró csokival; pláne mindezt úgy, hogy Máté végigordítja a tízperces hazautat. Kértem Zsoltit, hogy vegye ki a kendőből, mert a kisbabát most bizony meg kell nyugtatni.

A Múzeum Café zegzugos hely. Ma este - lévén őszi szünet - tele volt közép- és főiskolásokkal. A kabátomba bugyolált bőgőmasinával először a földszinti sarkot néztem meg, de az foglalt volt. Ezután az emelet felé vettem az irányt; Máté éhesen és kómásan bömbölt a karomban.
Az emeletre érve egyből találtam egy szabad és kényelmes sarkot, ahol leültem, letettem Mátét, kivetkőztem a vastagabb ruhadarabokból, és a lehető legdiszkrétebben elkezdtem Mátét megszoptatni. Zsolti sehol. A fent ülő fiatalok közül páran ránk néztek, mikor megjelentem az ordító babával, de aztán - ahogy csend lett - ránk se hederítettek többé.

Felhívtam Zsoltit, mondtam, hol vagyunk, végre odatalált. Annyira ideges volt, hogy le sem ült. Ahogy elmesélte, lent a tinédzserek összesúgtak a hátunk mögött: "Mit keres itt egy csecsemő?!" Máté eközben félálomban, békésen cuppogott a kabátom takarásában...

Egyszóval: kedves tinédzserek! Attól, hogy gyermekünk született, mi nem haltunk meg! Ugyanazok az emberek vagyunk, akik néhány hónappal ezelőtt voltunk. Csak kicsit több a dolgunk, kevesebbet alszunk, nagyobb felelősség nyugszik a vállunkon. Jobban elfáradunk. Nagyobb a szükségünk, ugyanakkor kevesebb a lehetőségünk a kikapcsolódásra. Nem érzem magamat szar embernek azért, mert kéthetente egyszer szeretnék felnőtt ember módjára kikapcsolódni. Azért meg pláne nem, hogy mindezt a gyermekemet magammal víve, így Vele együtt teszem. Akkor érezném szar embernek magam, ha a 2 hónapos kisbabámat lepasszolnám, hogy kocsmázhassak.
Teljes mértékben ellenzem, hogy egy vendéglátóipari egységben mások kikapcsolódását megzavarjam a gyermekem viselkedésével, esetleg a sírásával. De ezt a kellemetlenséget mindösszesen kb. 60, de maximum 90 másodpercig kellett elviselnie a tisztelt publikumnak. Míg ha azonnal menekülőre fogom, akkor a kisbabám tízszer ennyi ideig bömbölt volna éhesen, mire hazaérek Vele.
Máskor is be fogunk térni egy pohár (!!!) sörre, amikor Máté a mellkasunkon alszik. Máskor sem fogom rosszul érezni magamat, amiért megetetem egy csendes sarokban, ha éhes - még akkor sem, ha a női mellnek nem ebben a funkciójában való értelmezéséhez vagytok hozzászokva. Máskor sem fogom megtagadni magunktól a kikapcsolódást, csak azért, mert szülők lettünk.

Így tanul mindenki az elfogadó együttéléshez szükséges toleranciát. Máté is. Mi is.
És Te is, kedves felháborodott tini.

Ragaszkodásaim

Vannak, mindig is voltak tárgyak, amik - úgy érzem - meghatároznak engem. A lényem részeiként funkcionálnak; egy-egy életszakaszt vagy életérzést fémjeleznek, és emiatt nagyon szorosan kötődöm hozzájuk.
Középsulis koromban ilyen volt a világoskék kockás ingem például. Volt még több is - most erre emlékszem. (Aki emlékszik többre is, írja már le!)

Azért került a felszínre bennem ez a téma, mert az utóbbi időben több ilyen tárgyamat is érték balesetek, ez pedig tudatosította bennem a fontosságukat; így elgondolkodtam, melyik tárgyak is jelenteknek ilyen sokat nekem mostanában.
A teljesség igénye nélkül listába szedtem.

Tündéres nyaklánc:

Jelenleg nem hordom, félek, hogy megböki Mátét. Különben mindig a nyakamban lógott. Egyszer elvesztettem, és hónapokig spóroltam egy újra. Amikor aztán pótoltam, akkor egy héten belül meglett a régi is. Most kettő van belőle. Ha elveszteném...

Svájci bicska:
Mindenhol ott van velem. A dugóhúzója számtalan estét mentett már meg. Idén egyszer itthon hagytam 2 heti vízitúra előtt. Nagyon nem volt jó érzés.

Cicás bögre:

A másik elengedhetetlen túrás rekvizítum. Mindent ebből iszom, kávétól a fröccsig. Nagy előnye, hogy nem átlátszó, tehát a szemlélőnek, fotósnak fogalma sincs róla, hogy épp almalevezek, vagy vörösboroskólázom...

Sárga bögre:

2008 óta ebből ittam a kávémat. Túlélt 4 költözést, mániákusan féltem tőle, hogy eltörik. Néhány hete mégis így járt. Bár már nem gyártják, sikerült pótolnom, zöld kivitelben. Valami régi, valami új...

Rózsaszín napszemüveg:

Tavaly vásároltam, szerelem volt első látásra. Julbo, tehát extravagány; rózsaszín, tehát extra csajos. Pont, amilyen lenni igyekszem. Néhány hete szintén eltörtem, miközben kapkodva levettem magamról a hordozókendőt, levertem a fejemről és ráléptem. Azóta rendeltem egy újat; most megint rózsaszínben látom a világot.

Merrell túracipő:

Szintén kattanás, 2007 óta van ilyenem, egy párat már elhordtam belőle, ÉS ugyanilyet vettem helyette. Mert fontos, hogy legyen mindig egy olyan cipőd, amiben tutira nem lesz vizes a lábad.

A jegygyűrűm:
Valamilyen módon rajta van minden, ami 2013-ban fontos volt nekünk. A 10. évfordulónkon újat készíttetünk, ha akkor már más lesz a fontos. Lenyomata szinte mindennek, amit szeretek.

Piros pöttyös Converse:

Ennek a cipőnek sztorija van. Mondjuk úgy, hogy a szabadságom szimbóluma. Imádom. Sekély. Ez van.

A karkötőim:

Az edzéseim történetét mondják el. Aki visel ilyet, az csapattag. Az összetartozásunk jelei. Rend-fokozatok. Nem tudok már kibújni belőlük, rágyógyultak a csuklómra. Az esküvői ruhámhoz is viseltem őket. Többek között azért sem akartam kórházban szülni, mert levetették volna őket velem...

Övtáska:
Mindegy, hogy a Siptáras lila, vagy a magam-varrta zöld-pöttyös, vagy a zsírúj hordozós: a lényeg, hogy mindig KELL egy övtáska, és mindig szerelmes vagyok egybe. Vannak dolgok, amik anélkül nem mennek nekem.

Ti milyen tárgyakhoz ragaszkodtok?

Sebességmámor

Tegnap 12:40-re volt időpontom az orvoshoz, szülés utáni 6 hetes kontrollra.
12:55-kor kimondta az orvos: minden rendben, sportolhatok.
14:51-re jegyzi a Runkeeper az első, édesanyaként jegyzett futásom kezdetét. Nem tököltem sokat...

Valahol a két tó között félúton, küzdve az 5 km-es távval (távért?) elgondolkodtam, hogy mire is jó nekem ez az egész.
Aztán rájöttem: megint az van, ami annyi dologgal, mióta Máté megszületett: keresem a régi életem apró cserepeit az új, mindent kitöltő élet lábainál. Próbálom átmenteni magamat az új szerepbe, amellé, néha kicsit annak ellenére. A tárgyakat, a szokásokat, a mozdulatokat, a szófordulatokat. Azt, aki azelőtt voltam, mielőtt anyuka lettem.

Remélem, a fúzió révén valami hihetetlenül szívós és egyszerre rugalmas; kitartó, türelmes, együttérző és közben iszonyúan elszánt hibrid születik belőlem.
Remélem.

És még mindig: az ÉLETEMért futok...

Beteg.

Várunk a doktornéninél

Hétköznap délelőtt 9:30. Fájó füllel fordultam ismerős orvos segítségéhez még néhány napja; éjjel visszatért a fájdalom, így újból az SZTK-ban kezdek. Édesapám - akié az ismeretség - velem tart; egyrészt segíteni a bejutásban, másrészt őrizni Mátét, amíg vizsgálnak.
Az orvos nincs az osztályon, irány a szakambulancia. A megadott szoba elé érve kb. sokkot kapok. Körülbelül 50 ember, kisbabától a kismamán át a nyugdíjasokig tolong az ajtó előtt. Kisgyerekek is állnak - nekik már nem jutott ülőhely. Nézem, hogy kinek kellene felállnia, hogy átadja a helyét - de senkit nem tudok mutatni. A pocakos várandósnak? A járókeretes néninek? A másik kisgyerekesnek? Rászorul az ülésre itt mindenki.
Ül ez a rengeteg ember, és várnak. Nekem meg - aki szemét mázlista vagyok - protekcióm van; szinte azonnal szólítanak. Elgondolkodom, hogy kézen fogom valamelyik álló kiskrapekot, és beviszem magammal a rendelőbe.
Csak az a baj, hogy a többieken azzal se segítek.

Azzal persze segítenék egy mákszemnyit, ha végigállnám én is a sort. Furdal is a lelkiismeret. Aztán a babámra nézek. Még alszik, a bacifelhőben. Apu meg is indul vele kifelé, minél kevesebbet van ebben a légtérben, annál jobb. Döntök. Élek a lehetőségemmel. A babámra fogom, de tudom, hogy ez csak féligazság. És közben haragszom az egészségügyi személyzetre, akik biztosan az okozói annak, hogy a rendszer ilyen rosszul működik.

Aztán néhány nap múlva Máté is beteg lesz. Nem akar enni, vigasztalanul sír, nem tud aludni, görcsöl, jól láthatóan fájdalmai vannak. Letelefonálok a doktornénihez, már a rendelés végén járunk, megegyezünk, hogy leviszem. 10 perc múlva ott vagyunk.
Becsengetünk a külön ajtón, beengednek a külön váróba, hogy a kisbaba ne várakozzon a beteg gyerekekkel együtt. Itt pedig 90 percnyi várakozás következik.
Hüledezek, hiszen a végén már 1 órával tartunk a rendelési idő lejárta után. Találgatom, hogy vajon ittfelejtettek-e minket. De nem. Még tart a munka a szomszéd szobában.
A másfél óra végén már elég dühös és kimerült vagyok. Máté szerencsére - nem tudom, milyen csoda folytán - alszik, nem sír. Már elgondolom magamban a mondatokat, amiket majd akkor mondok, mikor ránk kerül a sor: ilyen kicsi babát ennyire megváratni; pelenkázás, szoptatás, nem így megy ez...
Aztán megérkezik hozzánk a doktornő, és elnézést kér, amiért ennyit kellett várnunk. Elmondja, hogy valóban 1 órája vége a rendelésnek, dehát ennyien voltak, neki el kell látnia mindenkit. Kerek 30 percen át foglalkozik Mátéval, közben megnézi, hogy hogyan szopizik, hátha ez a baj forrása, az asszisztensnő veszi le a kaki-mintát a pelenkából, és a végén még az új hordozókendőnket is megcsodálják.
Másfél órával a rendelés kiírt vége után távozunk, kaptunk 3 gyógyszert, 2 mintát vihetünk az ÁNTSZ-be, és a doktornő kér, hogy másnap hívjam fel, egyeztessünk, hogy hogy van a baba. Mátét megdicsérik, hogy milyen szép, okos, formás, mennyit nőtt.

Én pedig - újfent - elszégyenlem magam.
Komolyan azt gondoltam, hogy az egészségügyi dolgozók hibájából mennek úgy a dolgok, ahogy? Komolyan velük vagyok ingerült, nekik fogalmazok habzó szájú mondatokat arról, hogy a beteg embert hogy is kellene kezelni?
Itt mindenki kedves, korrekt, segítőkész. Vagy legalábbis a legtöbben. Mióta kisbabám van (oké, az első napot leszámítva) csak jó tapasztalataim voltak az egészségügyben dolgozókkal. De NEM az egészségüggyel. Az egy tragédia, úgy, ahogy van. És nyilván a benne dolgozók szenvednek ettől a legjobban.

Hála nekik!

Családunk szubjektív napirendje

4:00-6:00: Aludjkicsiszívem-mérnemalszolbakker-csicsíjja-megőrülök-elalszom-aludjTeis
6:00-8:00: Okénemalszunk-holakávé-bealudtakaromban-miveligyammeg
8:00-10:00: Azénbabámalegcukibbavilágon-deédesennézelődik-eszemaszivedet-mégismegérte-hüpp
10:00-12:00: Ügyintéznimegyünk-pelus-öltözés-pelus-zsupszakendőbe-hurrákimozdulunk
12:00-14:00: Leszakadaderekam-nincsbabakocsink-nemfulladmeg-nemleszgerincferdülése-ígyjóneki-netesséktapizni-leszakadaderekam-érjünkmárhaza
14:00-16:00: Teregetni-mosogatni-főzni-mikorjönmárapa-hurráittvan-veddátteddtisztába-köszi
16:00-18:00: Ébresszükfel-deolyanédesenalszik-ébresszükfel-éjjelnemfog-ébresszükfel-miértordít-márcsakegyórafürdetésig
18:00-20:00: Miértordít-estinyűg-máscsakfélórafürdetésig-végrefürdünk-meztelenbaba-jajjdecuki-mégismegérte-imádom-haddöleljemmagamhozaselymesbőrét-finommelegvizecske-neordítscsakmegtöröllek-mindjártbealszikevésközben-francbafelébredt-csicsíjja-kicsitveddát-okéaddide-sosealszunk-sosebeszélgetünk-sosefröccsözünk-sose...
20:00-22:00: Csakbealudt-milyenédesenszuszog-bocsmárnincskedvem-inkábbaludjunk
22:00-24:00: Felébredés-holagyerek-jaazágyában-biztosnemszuszog-mégisszuszog-ébredniekéne-ébredezik-kapcsoljvillanyt-jabocsmégse-csakmegfordult-kapcsoldle-jademégis-akkoretetés
24:00-2:00: Basszuspelus-pedigbealudt-akkorhagyjuk-basszusfelsírt-tisztapisiminden-ágyathúzzál-addigpelusozok-átöltözünk-totálfelébredt-csicsíjja-aludjál-elaludtazágyamban-nemférekel-ránefeküdjek-odébbteszem-felneébreddjen-huhhaludjunkgyorsan
2:00-4:00: Nemárhogyelteltháromóra-nemlehetéhes-nemlehetmégannyiazidő-aludjvisszacsicsíjja-pelenkázdátamígfelébredek-jóakkorátpelenkázomén-megintátázottbakkerom-nincsmártisztarugdalózó-okémindenszáraz-nepisiljle-okéfelmosok-sosealszunk-bezzegtenappalisalszol-úgykönnyű

Pénz. Mosható.

A kezdetektől fogva tudtam, hogy mosható pelenkázni szeretnék. Mert nem műanyag, környezetbarát, kisebb lesz az ökológiai lábnyomunk, és mert jóval olcsóbb, mint az eldobható pelus.

Aztán megszületett Máté, és az elején eldobható pelenkába csomagoltuk - csak amíg a köldökcsonkja le nem esik. Aztán leesett. És az első napokban iszonyat kínlódás volt a kényelmes eldobható pelusok után a macerásabb moshatókat használni. És hajtogatni. És beletenni a pelusba. És kivenni. És áztatni. És sikálni. És kimosni. Kiteregetni. Megvárni, míg megszárad. Újra hajtogatni. És így tovább.

Viszont csodálatos érzés volt a kakis pelust nem a szemetesbe dobni, hanem az áztatóba, tudván, hogy ezt bizony még újra felhasználjuk majd.

A kezdeti sikereken felbuzdulva és kudarcokból okulva beszerezünk végül egy 20 db-os mosható pelus szettet, használtan, egy mamás fórumról, amivel az egész rendszer sokkal egyszerűbb; marad az áztatás, mosás, teregetés, bepatentolás, ráadás, levevés, áztatás, stb. Nem volt olcsó így sem; de nem is volt horror. Újonnan 120.000 Ft-ot kóstált volna. Most nem a legmodernebb, legszebb, legdekoratívabb szettünk van - 41.000 Ft-ból...

Máté naponta kb. 10 pelust "fogyaszt". 1 db jobb minőségű pelenka ára kb. 60 Ft. De legyen az egyszerűség kedvéért 50 Ft/db. Ez napi 500, azaz havi 15000 Ft-ot jelent. Ha 2 éves korára szobatiszta lesz, akkor csak addig 360.000 Ft-ot költenénk el csak pelenkára, alaphangon, jóindulatúan számolva.

Popsikrémet, popsitörlőt, peluspapírt, mosószert így is használunk, kidobunk, "pazarlunk".

Viszont elgondolkodtató, hogy amikor Székesfehérváron bemegyek a bababoltba (igen, bármelyikbe, kipróbáltam), akkor nagyon furcsán néznek rám, hogy mosható pelusos felszerelést, kellékeket keresek; ugyanakkor a rengeteg rászoruló család, akiknek kivan a popsija a pelusból, mind-mind eldobható pelenkával zsonglőrködik.

Nem értem. Azaz: persze: értem. Csak nem akarom érteni...

Hétközmami

Sikerélményem van. :)

Tartottam tőle, hogy a kisbabás élet teljesen maga alá fog temetni. Tartottam tőle - pláne tartottam, hiszen már az elején kiderült, hogy Máté nagyon bújós, fizikai kontaktot igénylő baba - hogy most hónapokig semmi másból nem áll majd az életem, csak és kizárólag a baba figyeléséből, gondozásából. Hogy futni fog a lakás, törzsvásárlói kedvezményt ad a pizzafutár, nem lesz tiszta ruha, pláne nem a szekrényben; hogy az egyesület-elnöki feladataimat hírből se fogom tudni kezelni, nemhogy naprakészen...

Most pedig úgy tapasztalom, hogy sokkal hatékonyabban mennek az ügyintézési- és háztartási feladataim, mint korábban, amikor napi 8 órát legalább házon kívül töltöttem. NAV, Kormányablak, felelősségbiztosítás, orvosi időpontok elintézve; ugyanúgy hetente takarítok, a szennyes üres, van főtt étel a hűtőben (amit én főztem, nem a menza, és nem a nagyi).
És közben folyton Mátéval vagyok. Beszélgetünk, nézelődünk együtt, amikor ébren van - és közben csinálom a dolgomat is. Hol úgy, hogy a hordozókendőben csücsül, és velem együtt főz vagy mosogat; hol úgy, hogy a kanapéról figyeli ahogy teregetek, hajtogatok...

Szóval: nem egyszerű az idő-matek itt, ezt nem állítom. De legalábbis nem megoldhatatlan.

És ez - mostanában a ritka jelenségek egyikeként - mélységes sikerélménnyel tölt el. :)

Miért egy?

Az elmúlt hetekben sokakkal beszélgettem a baba-témáról (mily meglepő!); többször előkerült a "majd a másodikkal könnyebb lesz" frázis is. El is hiszem. Ugyanakkor a Férjem is, én is megfogalmaztuk már - külön-külön és együtt is - hogy valószínűleg nekünk nem lesz második babánk.

Erről meg a világ hallani sem akar. A többség azt gondolja, hogy a nehéz szülés, az alvásmegvonás, a babás kiképzés nehézsége miatt gondoljuk így.

Na, én nem így látom.

Máté meglepetés-baba, ajándékba kaptuk, és elképesztően örülünk is Neki. Igen, nehéz volt a szülésünk. Igen, 3 óránként fent vagyunk éjszaka. Igen, Máté kötött fogású kissrác: csak testközelben nyugszik meg, alszik el.
Mégsem ezek az okai annak, hogy úgy látjuk, nem lesz tesója.

Sokkal inkább az alábbi két dolog:
Először is: egy ilyen picurt nevelni, gondozni, táplálni, óvni olyan feladat, ami teljes embert - alkalmasint néha 2 teljes embert - kíván. Máténak ezt szerencsére meg tudjuk adni, hiszen erősek, egészségesek és elszántak vagyunk mindketten. Ugyanakkor nem érzem azt, hogy szeretném vagy tudnám ezt az energia-mennyiséget megosztani két manócska között. Nem érzem azt, hogy fair lenne; és azt sem érzem, hogy bírnám, bírnánk. Annyit szeretnék vállalni, amennyit még tudok becsülettel. Úgy érzem, tőlem ennyi telik. Azért, mert közben nekem fontos az is, hogy ne legyen itthon totális káosz; hogy minden nap megmoshassam a hajamat; hogy emberek közé jussak 2-3 naponta. Ezek önző, önös szempontok: viszont azzal teszem még mindig mindenkinek a legjobbat, ha tudom a saját határaimat, és számolok velük. Hiszen ha nem így teszek, akkor összeomlás, vagy legalábbis feszültség lesz a vége; arra meg nincs szüksége egy (kettő) kisbabának.

Másodszor pedig: Azért nem vállaltunk tudatosan gyereket, tehát azért nem terveztük, hogy kisbabánk legyen, mert a Férjem is, én is baromi szabad lények vagyunk; nagyon nehezen tűri mindkettőnk, ha bármilyen körülmény korlátoz minket a szabad mozgás- és döntés-terünkben. Egy kisbaba pedig - legyen bármilyen imádnivaló is - mégiscsak ilyen tényező. Amit szeretettel vállalunk Máté kedvéért, hiszen megérkezett hozzánk, minket választott, nekünk pedig Ő az első. Viszont - látva, hogy ez mekkora energia-ráfordítást igényel - tudatosan valószínűleg nem választjuk majd mégegyszer ugyanezt. Igen, fontos, hogy legyen gyerekünk, szerettünk volna mindketten. Ugyanakkor annál, hogy második gyerekünk is legyen, fontosabbnak érzem/érezzük azt, hogy legyen életünk, mégpedig olyan, amilyet szeretünk, amilyet örömmel és derűvel élünk, nem lemondásokkal vagy beképzelt mártíromsággal.

Lehet ezt sokféleképpen nevezni. Akár önzésnek is.
De számomra ez inkább a tudatosság útja.

Extrém

Nem lenne igazán extrém sport ez a kisbabásdi, ha nem úgy kellene helyt állni nullától huszonnégy óráig, non stop, hogy az ember nem vihet be a szervezetébe se gyógyszert (Fájdalomcsillapítót se. Allergia-gyógyszert se.), se alkoholt, se koffeint; nem alhat, sportolhat, szerelmeskedhet, ehet bármit kedve szerint...
Mindezen alapvető megvonások mellett folyamatos fájdalmak ellenére kell az egészhez jó képet vágni, türelmesnek és kiegyensúlyozottnak maradni, nem elveszíteni a béketűrést.

Tisztára, mint egy komolyabb kínvallatás valami kémfilmben. Ahol a végére az emberből vagy hulla lesz, vagy hős.

Bár most a hullává válást látom esélyesebbnek, az is biztos, hogy hős már nem lesz belőlünk.

Maximum család.

Szakmai ártalom

A holnapi hétkezdésről beszélgetünk. Bár még nem vagyok tökéletesen, azt boncolgatom, hogy elkezdhetnénk visszaszokni a normál kerékvágásba: Zsolti először csak pár órára, aztán majd napról napra egyre hosszabban mehet a műhelybe dolgozni, amíg én egyre hosszabb időre menedzselem az itthoni történéseket Mátéval.

Én: - De azért nem arra gondoltam, hogy reggel 6-tól este 6-ig bent lennél...
Zsolti: - Reggel hattól este hatig?!? Ha reggel hattól este hatig bent lennék, akkor tutira bepelenkáznám az összes gyalut. És lehet, hogy néhány fűrészt is.

Öribari

Bogi barátnőnk nálunk aludt az este.
Éjjel én tartottam a baba-frontot, reggel Zsolti. 4 szoptatás, rengeteg pelus-csere, összekakilt nagyágy, pelenkázó, hálózsák; lebukott teljes öltözet babaruha, és sok pisi.
Beszélgetés ma reggel a nappalinkban:

Én: (hordozókendőben rámkötve Máté, aki 2,5 órája most bírt elaludni, a fotelben ringatom magunkat, közben kakaóscsigát eszem kétpofára): - Nem esztek reggelire egy rántottát?
Zsolti: - Bogi, kérsz rántottát?
Bogi: - Ja-ja, az jó lenne!
Zsolti: - Akkor csinálsz egy rántottát?
Bogi: (röhög a nyomorunkon) - Jah, persze!

 IMÁDOM a barátainkat!

Köszönet

Ébren volt az első perctől. Kezet fogott, derekat masszírozott (pedig hogy utálja csinálni), kísért, tartott, biztatott, aggódott, együtt küzdött. Bagettet sütött. Teával kínált. Megtartott, megvédett, erőt adott.
Vele volt, mikor nem mehettem. Velem volt, amikor nem tudtam egyedül. A mellkasán altatta, míg éhes volt, napokig. Aztán én alhattam magamat ringatva a mellkasán. Táplál, hogy táplálhassam. Gondoz, hogy gondozhassam. Vigasztal, hogy vigasztalhassam. Este mindkettőnk álmát őrzi. Mindent megtesz, amiről azt gondoltam, nekem kell majd megtenni.

Ma nincs apák napja. Ma nincs különleges alkalom.
Csak egy nap az életünkből.

Egy nap, amin mérhetetlenül hálás vagyok Neki.
A Férjemnek. A kisbabám Apukájának.

Amikor a Férjem meglepett...

...egy hiperszuper szabóollóval, amire már nagyon régen vágytam, az úgy volt, hogy igazából nem is lepett meg vele, azaz nem is lepett meg; vagy legalábbis nem azzal, és nem örömtelien.

Hanem hazajött a méteráruból, ahová nagylelkűen elvállalta, hogy elmegy, és vesz anyagot a párnahuzathoz, hogy tudjak valamit csinálni, amikor itthon vagyok, és nem csinálok semmit, csak nézem, hogy a kisbaba alszik, és ebben kezdek megkattanni.
Nagyjából emlékezett is, hogy merrefelé volt az anyag, amit vettünk, a készséges méterárus hölgy meg emlékszik már ránk, és ő is tudta, hogy pólóanyagot szoktam venni (Kismamaszoknyának. Na jah.), úgyhogy mivel párnahuzatról szó sem esett az üzletben, hozott is a Férjem 3 méter 10 centi pólóanyagot, 7000 Ft értékben.

Amibe nem lehet behúzni a párnát.

Főtt a fejem rendesen, meg égett az arcom, hogy miért nem küldtem Vele mintát; de aztán napirendre tértem az ügy felett. Másnap viszont volt fél órám (amikor a baba aludt, vagy legalábbis: amikor úgy nézett ki, hogy aludni fog, mindaddig, amíg ki nem léptem az ajtón, mert onnantól persze bömbölt. Murphy. Vagy hetedik érzék. Döntsetek.), úgyhogy merészen autóba ültem, és elmentem az anyagjaimmal a méteráru-üzletbe.
Elregéltem a történetet (8 napos kisbaba, ügybuzgó Férj, párnahuzat, 7000 Ft, stb.), és láss csodát: az elsőre kicsit szigorú főnök-úr azonnal méltányosságot gyakorolt, és megbeszéltük, hogy kicserélik nekem az anyagokat, a maradék 5000 Ft-ot (mert a vászon nem olyan drága ám) levásárolhatom.

Nem akartam elnyújtani az ügyletet. Szabóollóra meg már eszetlen régóta vágyom. Kábé mióta varrok. Utánaszámoltunk egy kicsit, és láss csodát: a kisebbik szabóolló megvásárlása esetén már csak 400 Ft-om maradt volna az eredeti, szerencsétlen ügylet után.

Arról meg lemondtam, kapcsolat-ápolás gyanánt. Mindenki jó szájízzel zárt: a bolt, és én is.

Így történt, hogy a Férjem - tudtán kívül, mégis óriási szeretettől vezérelve - meglepett egy vadiúj, Fiskars szabóollóval. :)

Apád hogyvan?! :)

Péntek este. Zsoltit elhívták a haverok sörözni. Tekintve, hogy 5. napja be van zárva a lakásba, leszámítva a patika/bolt köröket, indokoltnak látom, hogy elengedjemzavarjam. Ráfér.
Nem vagyok még erőm teljében, áthívom hát édesapámat, hogy segítsen megfürdetni Mátét, úgyis imádja csinálni.

Zsolti itthon várja meg a nagypapát. Már cipő van a lábán, már elköszönt kétszer, de még visszalép a félhomályos nappaliba, komoly arccal apám felé fordul, és így szól:
- Péter, Mátét úgy kell büfiztetni, hogy teljesen átdobod a válladon, hogy hátrafelé lelógjon a keze, meg a feje is. (Közben mutatja, hogy hogyan lóg le a baba feje és a karjai az elképzelt váll fölött.) Nem függőlegesen, nem a mellkasodon, mint más babákat. Mátét így kell böfiztetni. (És mutatja mégegyszer.)

Összeröhögünk apámmal. Kiskoromban ő böfiztetett engem, van is egy ősrégi fotónk az ominózus, épp bemutatott mozdulatról. Zsolti kikéri magának a somolygásunkat.
Mert - ahogy mondja - tisztában van vele, hogy apám marhára ért a böfiztetéshez.
Node Máté böfiztetésében Ő a profi.

Bébi feeling

Nem vagyunk szentimentális alkatok. Nem sírunk a jól komponált rágó-reklámon, nem volt lufi-eregetés az esküvőnkön, a legutóbbi évfordulónkat mindketten elfelejtettük.

Nem vagyunk szentimentális alkatok, így sosem gondoltuk volna, hogy valaha ujjongani fogunk, amikor

• végre kijön az a nagy böfi vagy puki
• az egyetlen gyöngyszemünk végigpisili a kanapét, ágytakaróstul, mindenestül
• elképesztően nyúlós zöldesbarna kaka van a pelenkában
• a kicsi kincsünk végighányja Zsoltit válltól vádliig.

Sosem gondoltuk volna; most mégis ujjongunk, és rettentően megdicsérjük Mátét, amiért ennyire ügyes volt.

Aztán 3-4 év múlva majd győzzük következetesen megmagyarázni, hogy miért nem böfögünk az asztalnál, pukizunk társaságban; miért kell a wc-be pisilni, kakilni; és miért nem jó ötlet félig feldolgozott étellel leköpdösni másokat...

Türelem.

Fahéj, hátmasszázs, tonik, összebújás, gyömbér, rábeszélés, oregánó, séta, bazsalikom, kismama-tea.

Türelem.

Kritikai észrevétel

Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a kritikához, mint olyan. Hogyan reagálok én, vagy bárki más, amikor valaki nem ért egyet, más állásponton van, esetleg a konkrét tetteimet, megnyilvánulásaimat véleményezi negatívan.

Megfigyelésem szerint manapság nagyon nehezen tűrjük a kritikát.

Nem akarnám e tekintetben magamat az átlag fölé, elé helyezni. Nagyon rosszul tűröm a bírálatot (én is). Rengeteget agyalok rajta, nem tudok napirendre térni fölötte mindaddig, amíg racionális magyarázatot nem találtam rá - és ilyennek vagyok hajlandó, vagy egyenesen lelkes elfogadni az engem kritikával illető személy kompetenciájának vagy alaposságának hiányát, vagy egyéb általam hiányosságként megítélt tulajdonságát is. Tehát - egyszerűen megfogalmazva - ha megkritizálnak, addig nyomozok, amíg a saját magam számára ésszerűen be nem bizonyítom, hogy valamilyen módon fölényben vagyok a kritizálómmal szemben; majd ha erre bármilyen vélt vagy valós adatot találok, akkor a további kutatást önelégülten beszüntetem. Hiszen - saját magam számára - nyilvánvalóvá vált, hogy igazam van; több se kell.

Úgy látom, mindenki más is nagyon hasonlóan jár el. Amint számára kedvezőtlen véleménnyel szembesül - legyen az apró, vagy nagy horderejű, szándékos vagy véletlen, fontos vagy lényegtelen - azonnal átáll "legjobb védekezés a támadás" üzemmódba, és belekezd azáltal megvédeni magát, hogy a kritizáló felet racionálisan, a saját maga, vagy sok esetben a külvilág számára is ellehetetleníti.

Mindenki ezt csinálja: nyilván ez a természetes reakció.

Ugyanakkor az ilyen típusú konfliktusaim azon része jelentősen gyorsabban, hatékonyabban, és minden fél számára megnyugtatóbban oldódik meg, amelyekben képes vagyok uralkodni magamon, a "legjobb védekezés a támadás" attitűd helyett belehelyezkedni a vita-partnerem nézőpontjába, és (még ha nem is értem meg, vagy értek vele egyet) annak figyelembe-vételével, róla is jóindulatot feltételezve konstruktív megoldásokat ajánlani a közös helyzet orvoslására.

Tehát vádaskodás, hánytorgatás, személyeskedés, magyarázkodás és találgatás helyett, a saját elgondolásom sarokpontjait megtartva és kihangsúlyozva kísérletet teszek arra, hogy megközelítsem a másik fél álláspontját, kifejezzem felé az együttérzésemet és a vele való kompromisszum-kötésre való hajlandóságomat.

Ez általában bejön.

És úgy veszem észre, hogy az emberek általában nagyon meglepődnek ezen a fajta hozzáálláson. Ez pedig azt sugallja, hogy ritkán, kevesen alkalmazzák.

Pedig - tapasztalatból mondom - sokkal jobb a szájíz a végén.

3

"Helló Béjbi, csak két hét múlvára vártalak!", pöttyös tornacipő, katonai hálózsák-szellőztetés, csillag-vagy-fecskézés, életem első Rába-túrája, thai pirított tészta, kívülről fújt utazós zenék, "Ne kapaszkodj abba a kurva fába!", "Van terved?" "Na jah. Cézársaláta."; nyelviskolai éjszakák, autóban hajnalig-romantikázás, "ha úgy akarja a szervezetem", kertben sátrazás, cserépkályha-bontás, Hullámhegy, lájkvadászat utáni pezsgő, pezsgő utáni lánykérés, életem első Hévíze, közös SZABADság, rengeteg Szigetköz, esküvői vízitúra, 4 borvidék egy év alatt, ablakcsere, Skodálatos, életművészet, teljesítménytúra-hegyek, új gitár, pöpec munkamegosztás, Erdély, otthonról haza, szakoktatóság, első félmaraton, Máté-várás, tökély-lakás, legjobb szezon, közös évforduló-elfelejtés.

És még elmondhatatlanul sok csoda.

Zsolti.

A szivárvány túloldalán

Szeretném előre leszögezni: egy gyönyörű várandósság gyönyörű utolsó napjait, heteit élem. Semmi okom panaszra, és ezzel maximálisan tisztában is vagyok. Ahogy azzal is, hogy mindenem megvan, amire csak vágyhatnék: boldog család, szerető Férj, csodálatos otthon, egészség, ÉLET. Aki szeretné ezt elmondani nekem újból, és meggyőzni, hogy működjek máshogy, annak nagyon hálás vagyok; mindemellett a racionalitás talaján ez sajnos azt hiszem, nem megy. TUDOM, hogy hogyan kellene éreznem, működnöm, az alábbiak mégis velem vannak. Pont emiatt írom le. Mert nem racionális. És engem épp annyira irritálnak - ha nem jobban egy picikét - mint esetleg a kedves olvasót. 
Aki meg meg akarna ölelni, vagy kirángatni ebből egy jegeskávéra, annak mély hálával fogok adózni.

32 fokot mutat a hőmérő a hálószobában. A ventillátor teljesen kiszárította a torkomat, és megpörgette az idén amúgy kegyes allergiámat; mégis egész éjszaka megy. Nem tudom, hány napja kapkodok a levegőért így; júliusban is volt egy hét: nagyon emlékszem, nagyon rossz volt.

Néhány napja, hete még azért nem mentem sehová, mert jólesett itthon lenni, fészket rakni. Most már annyira behúzott ez az egész, hogy nehezemre esik rávenni magamat a bárhová menésre.
Itthon vagyok a 32 fokban, és teszem a dolgom. Mert munka az mindig van itthon. Hopp, a konyhaszekrény még nincs csilli-villire takarítva; hopp, a kamrában még nem raktam rendet; közben lejárt a mosógép; csinálni kell, mint a gép. Morcoskodom, hogy a Férjem nem igazította el maga után az ágytakarót: az egész nyamvadt lakás kezd valami furcsa múzeumra emlékeztetni, a kiállítás címe pedig: "Itt él a Várnai-Polányi család". Aztán belép a látogató, és látja, hogy tök kamu az egész: hiszen minden annyira elrendezett és túl precíz, hogy itt nemhogy nem él senki, de az egész már egyenesen ijesztő is...Pláne, amikor a teremőr néni (ez lennék én) rámorog, hogy ne egyen le a padlóra, mert ki van takarítva. Agyrém.

Egy hete még úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszebb, legboldogabb kismamája. Most úgy érzem, hogy egy szerencsétlen partra vetett bálna vagyok, aki baromira vágyik vissza a vízbe. Mérlegelem, hogy lezuhanyozzak-e, ahol találkozom a testemmel: nem, nem a babám irritál az óriási pocakban. Az irritál, hogy az egy éve még aktív sportoló testemen összeér a két comb, és kidörzsölik egymást; a mellem a hasamra lóg (!!!), pedig nem olyan óriási, higgyétek el; olyan tokám van, mint Miss Röfinek...Nem is (csak) az esztétika. Ezek elképesztően kellemetlen dolgok. (Igen, kevésbé kellemetlenek, mint egy terhességi komplikáció, de visszautalnék a fenti, dőlt betűs részre, majd visszasüppednék az abszolút irracionális megéléseim közé.) Pláne úgy, hogy tennék én ellenük, node nem tudok.

Csak úgy tudok közlekedni, mint egy pingvin. Lassan, és vicces járással. Vannak testrészeim, amelyek higiéniájára óriási gondot kell fordítanom, viszont paradox módon már hónapok óta csak tükörből látom őket. Nem érem el a lábkörmömet, a hétvégén a Férjem segítsége nélkül nem tudtam felhúzni a harisnyámat. Lassú vagyok és hamar elfáradok. Állandóan pisilnem kell. Megfordulni az ágyban felér egy akrobata-mutatvánnyal.

No és: tök mindegy, hogy mit veszek fel, úgyis ugyanaz a vége: hogy kocka alakú és narancsbőrös a seggem, eltűnt a derekam, a mellemről inkább ne beszéljünk, és valaha asszem volt egy vállalható vádlim is...Tehát ha sikerül valami kényelmeset, amiből nem ficcen ki sehol ez a megnövekedett létforma, és még esetleg a színek sem ütik egymást, akkor nyertem.

És ezek után kimenni az utcára? A 41 fokba? Emberek közé? Úgyis csak a saját kis témámról tudok beszélni már most (úúúúristen, mi lesz később?!?!), ami már most nyilván tök uncsi az embereknek (biztosan nekem is az lenne); emellett lassú vagyok, és kevésbé esztétikus is...Klassz. Akkor koncert helyett inkább nézek egy epizódot a Dr. Csont-ból...

És közben minden nap ezerszer elmondom, mennyire tökéletesen vagyunk, mennyire szuper minden. Mert ezek a tények. Mondjam azt, hogy tököm tele van? Igazából nincs is tele.
Csak kezdem nem szeretni magamat olyannak, amilyenné ez az elmúlt pár hét tesz. Rendmániásnak, tehetetlennek, nagydarabnak, izzadósnak, lassúnak, és mindezek miatt elképesztően ingerlékenynek és nyűgösnek.
Mert ilyen vagyok most. Vita és kompromisszum nélkül: látom, élem, hiszen én vagyok még mindig a legtöbbet együtt magammal.
Fogalmam sincs, merre van innen az előre; valószínűleg a Természet nemsokára megoldja egy imádni való energia-bomba cukicsomaggal, aki mellett semmi esélyem nem lesz negatívnak lenni egy pillanatra sem.

De ez most rossz és ijesztő.
Ha kérditek, hogy vagyok: elmondom majd, hogy szuperül; és ezt meg gondoljátok mögé, légyszi.

29-es életérzés

Egyedül, a kormány mögött, halkan surrog alattam a gép, a légkondi az arcomba fújja a hűst, kint szikrázik a nap. Falom a kilométereket, nagyon ráérek, a világ összes ideje az enyém.
A lejátszóban ez forog, torkom szakadtából éneklek vele. És közben elönt a teljesség, elönt a hála érzése.

Holnap leszek 29. Mindenem megvan ezen a világon, amire csak vágyhatok, vágyhatnék. Meleg, szerető család, fantasztikus otthon, észbontó tervek, idő, tér, szabadság, hit. És Máté.

Legszívesebben elengedném a kormányt, lehúznám az ablakot, kinyújtanám a karom, és belerepülnék az univerzumba.

Felújítási napló

Amikor 2013. őszén, az esküvőnk után megvettem a gyönyörű zöld járólapot, meg a bambuszos csempét, nem gondoltam, hogy majd' két évet kell majd várnom, mire a napi gyakorlatban is élvezhetem a szépségüket, gyönyörködhetek bennük.
Ami most, 2 év után történt, arra viszont érdemes volt várni.
Felújítás - egyszerre csiga-lassan és villám-gyorsan. 2 évnyi erőgyűjtés kirobbanó koncentrációja egy hétben. Hihetetlen tempó, hihetetlen eredmény.
Azért írok blogbejegzést róla, mert még mindig nehezen hiszem el, amit látok, amikor kimegyek a fürdőbe...

2015. június 22., hétfő:
7:30: Az ismerős burkoló kijön a megbeszélt időpontban, és konstatálja, hogy a fürdőszobában még fent van a régi csempe. Megegyeznek a Férjemmel: a burkoló dolgozik addig máshol, a Férjem meg leveri a csempét egy nap alatt. Holnap újra kezdjük az egészet. Remek. Egy napot csúszunk. Mi lesz ebből?!
21:00: Csempe leverve, a Férjem levert. Annyira sincs ereje, hogy a felhalmozódott sittet és törmeléket levigye a pincébe. Kimerült, éhes, és az egész olyan kilátástalan. A lakásban porfelhők szállnak. A hálóban még le tudok ülni, feküdni. Kész csoda. Sose lesz ebből semmi.

2015. június 23., kedd:
7:30: A Férjem munkában indulva betessékeli a már a ház előtt várakozó burkoló-segédet. A srác visszafogott, tisztelettudó, a maga módján humoros. Kínálom étellel, itallal, de (egyelőre) nem kér semmit. Csak a pincekulcsot, ahová nekiáll lehordani a tegnapi bontás romjait. Dolgozik, mint a gép egy órán át: addigra lehord mindent (amit tegnap a Férjemnek már nem volt ereje, pedig az ő reszortja volt), feltépi a régi műpadlót, átrendezi az anyagokat, eszközöket, a lehetőségekhez mérten feltakarít.
8:30-kor rá tudom venni egy kis reggelire, amit éppen elkölt, mikor megérkezik a Mester. Azonnal munkához látnak: a fürdőt egy az egyben vakolni is kell...
11:00: Meg merem végre kérdezni, hogy mi a mai terv. A Mester elmondja, hogy leburkolja a fél előszobát, majd bepallózza, hogy tudjuk használni a fürdőt, wc-t. Aztán továbbmennek: ha az egészet meg akarná csinálni, akkor nem tudnánk mászkálni a lakásban másnapig. Nekem mázlim van: nálam a Szomszéd kulcsa, aki nyaral, és előzékenyen felajánlotta a fürdőjét és a kanapéját erre az esetre. Kérdem, csomagoljak-e. A Mester rábólint. Délre átköltözöm.
12:00: A Mester megkezdi a fürdőszoba padló és az előszoba burkolását.
17:00-kor átkopog: végeztek. Holnap reggel jönnek, folytatják. Benézek, és tényleg le van rakva a járólap, végig. Rend, tisztaság. A lépcsőházban is. Kezdek megnyugodni. Mégiscsak lesz itt valami. Megegyezünk: csütörtökre küldi a festőt: néhány helyen be kell javítani a falat, mert 2-3 milliméteres rétegben jön le róla az ősrégi festék. Ha már csináljuk, csináljuk jól, ugye...
23:00: Végzek a másnapi teendő-listával, lefekszem. Muszáj komoly logisztikát követnem, különben nem végzünk péntekig...Szóval inkább leírom. Ha kell, hát éjjel.

2015. június 24., szerda:
8:00: A Mester megérkezik 2 segéddel és vagy 6 burkoló-tanulóval. Kicsit toporognak, kicsit esetlenek, de azonnal nekilátnak a munka előkészítésének. 6 pár erős váll, 6 pár munkát váró kéz. Gyorsan egyeztetjük a főbb pontokat a Mesterrel, hogy tudjanak haladni, amíg nem leszek itthon, délig.
9:00: Elintézem, amit a jövő heti tábor miatt el kell.
10:00: Megreggelizem az IKEÁ-ban, majd nekilátok a beszerzésnek. Listám van, mégsem haladok gyorsan. Sok mindent nehéz volt előre elképzelni. Sok mindent nem tudok már megemelni egyedül. Közben vagy 4-szer felhívom a Mestert: mérje meg nekem ezt, számolja ki nekem amazt. Türelmesen tűri szegény. Végül 11:30 körül indulok el hazafelé.
12:30: Bemegyek az OBI-ba fugázóért. Felhívom a Mestert, kell-e még járólap az erkélyre. Azt mondja, elég lesz. Hát jó.
13:00: Hazaérek. Fürdőszoba végigcsempézve, gyönyörű; előszoba kifugázva, a kamra már mindjárt kész. A lépcsőházban őskáosz, de tudom, hogy a nap végére eltűnik. A 6 tanuló felhordja a bevásárlásomat a kocsiból egy szó nélkül.
14:30: Mégiscsak kellene burkolólap. Irány az OBI. Útközben próbálom elérni a Férjem: nem veszi fel, bár pár perce még beszéltünk. Totál bosszantó. Mikor végre felszedem, baromira összeveszünk, már mindkettőnk feszült. Végül lesz burkolólap, irány haza.
17:00: A Férjem átveszi a napi munkát a brigádtól. A Mester bevallja: elszúrta; csak péntekre hívta a festőt. Basszus. Basszus-basszus-basszus. Nem végzünk péntekig. Mikor megtudom, átballagok boci szemekkel, és megkérem, hogy legalább a fürdőszobát oldjuk meg, hogy másnap nekiállhassak festeni. Hümmög. Rosszat sejtek.
22:00: A feszültség a Férjemmel fokozódik. Kivagyunk mindketten. Kényelmetlen az ágy a szomszédban. Hontalanok vagyunk az otthonunktól egy lépésre. Nem végzünk a héten, a jövő héten meg már nem tudjuk csinálni. Csapdahelyzet. Nem tudjuk a megoldást.

2015. június 25., csütörtök:
7:30: Megérkezik a tegnapi brigád. A segéd bőszen fugáz, míg a Mester (!!!) elkezdi bejavítani a falakat, amik a festő feladatai lettek volna. Mikor rákérdezek, szerényen meséli el, hogy tulajdonképpen 4 szakmája van, köztük szobafestő-mázoló is, csak inkább a burkolásban van évtizedes rutinja, ezért azzal foglalkozik inkább.
Közben lefestem a konyhát, oda csak 1-1 tisztasági réteget kell húzni mindkét színből. A Mester csodálkozik, hogy a 7 hónapnyi nagy pocak ellenére a létrán talál fél nyolckor, de aztán hamar belátja, hogy a munka tényleg nem halad magától, nélkülem...
11:00: Minden - tényleg MINDEN - leburkolva, kifugázva, kijavítva, beglettelve. Kész. Mikor félrehívom a Mestert, hogy elszámoljunk, fejből felsorol minden tételt; benne anyagárakat is, amiket hoztak, majd együtt kiszámoljuk a négyzetmétert, és a végeredmény szinte pontosan annyi, amennyit előre megbeszéltünk. Közben a brigád minden felesleges vagy maradék anyagot és eszközt levitt a pincébe, feltakarított: a terep üres, és a lehetőségekhez mérten tiszta. Kezdhetjük újra belakni. Nem találok szavakat.
11:30: Folytatom a festést. Szeretném ma befejezni. Nagyon szeretném. És nagyon sok.
14:00: Becsenget Édesapám: jött megcsodálni a változásokat. Megbeszéljük, hogy 6-ra visszajön, beköti a csaptelepet, mosógépet, bojlert.
16:30: Elindulunk a Férjemmel csaptelepet venni. Az első helyen konstatáljuk, hogy méregdrágák, és nem is nagyon szépek. A második helyen konstatáljuk, hogy minden helyen ez a helyzet velük. Már csak a nagyáruházak vannak nyitva. Akkor ma nem lesz csaptelep. Mégegy nap fürdőszoba nélkül. Remek.
18:00: Megérkezik Édesapám szerelni. Hamar óriási szerelési káosz kerekedik a lakásban. Próbálok festeni, a Férjem szerel, egymást kerülgetjük hárman. A két pasinak más a munkamódszere, feszültség van a levegőben, amire én is ráteszek, amikor a Férjem azt mondja: ma már nem fúrja fel a szekrényt.
19:30: Kilazult egy járólap. A Férjem hívja a Mestert, aki megígéri, hogy holnap jön, és javítja. Remek.
21:00: Apu hazamegy, holnap folytatjuk. Már látszik, hogy nagyon szép lesz az egész. Mi meg ittmaradunk a félkész káosszal, és a feszültséggel. Befejezem a festést, de közben nem jutunk dűlőre. Most egymást utáljuk így, vagy csak a helyzetet? Minek ide szép lakás, ha nem tudunk szeretettel fordulni egymás felé?

2015. június 26., péntek:
5:30: Csörög a vekker, ma nem jön már brigád; ma magunk vagyunk: a feladat, és én.
6:30: Összeszedem magam, nekiállok festeni. Óriásinak tűnnek az előszoba-falak. Ha végzek is ma: hogy pakolunk vissza, hogy takarítunk ki? Basszus. Inkább nem gondolkozom, csinálom.
7:30: Megjön a Mester és a segéd javítani. Megint rámcsodálkoznak, hogy mit kepesztek a létrán. 7:35-re kábé végeznek is. Hívom Aput, jöhet segíteni.
11:00: A festés KÉSZ. Teljesen. Két rétegben. Minden helyiség. El sem hiszem. Lezuhanyzok, aztán elmegyünk beszerezni, ami még kell. Bekötő-cső, kémény-toldalék, csaptelep. Vagy 8 helyet végigjárunk, ahol nincs dolgom, már ki se szállok a kocsiból. Iszonyatosan fáradt vagyok, nagyon fáj a lábam. Végül találunk megfelelő csaptelepet. Hurrá!
14:00: Megérkezik a Férjem, és Anyu. Utóbbi hoz kaját is. Megebédelünk. A fiúk szerelnek, és elkezdem kirámolni a nappalit. Azaz: visszarámolni az előszobába, kamrába az odavaló dolgokat. Meglepően gyorsan és hatékonyan megy, meglepően jól elfér minden. A Férjem úgy segít, mint egy kisangyal, mindent elcipel, megemel; nem vitázik, nem hagy egyedül. Hurrá!
17:30: Apu végez, minden bekötve! Összepakol, aztán hazamegy. Van csaptelep, van melegvíz, van mosógép. Van boldogság is. Nem is kicsi!
18:15: Már épp csak ki kéne takarítani, mikor megérkezik Csaba, akit 19:00-ra vártunk. Én néha leülök, de azért végig pörgök, takarítok, amíg beszélgetnek a Férjemmel: ez a célegyenes, mostmár befejezzük, addig nem fekszem le.
20:15: Csaba hazaindul. Míg felmosok, port törlök mindenhol, addig a Férjem kiköltözik a szomszédból, rendet vág ott is.
22:00: Mindennel végeztük. Az új élettér gyönyörű, imádjuk mindketten. Már nem morgunk egymásra sem. Gyertyát gyújtunk, belefekszem egy nagy kád gyógyteás vízbe. Sikerült. Vége van! Megcsináltuk!

2015. június 27., szombat: 
A vekker 6:00-kor cseng, de a mai nap már nem haragszom rá annyira. Ma edzést tartunk, esküvőre megyünk. Program, persze, de az elmúlt hét után már pihentető lesz. Boldog vagyok. Már megint azt érzem, hogy mindenem megvan, amire csak vágyom!

Apák napjára

Látod, mindig csalódom, amikor elfelejtesz egy ünnepnapot - vagy nem felejted el, csak nincs kedved faksznit csinálni belőle - most meg én késem le az Apák Napját.
Pedig nekem fontos. Ahogy az idei Anyák Napja is az volt.

Apának lenni - már most, látom - baromi nehéz. Én megéreztem - velem megéreztette a természet - pár hónapja, hogy valami készül. Hogy anyuka leszek. Hogy anyuka vagyok.
Te csak két kék csíkot láttál, meg a váltakozó érzelmi szivárványt az arcomon, és ebből kellett (volna) megérezned, hogy apuka leszel. Hogy tulajdonképpen már apuka vagy.

Azóta persze velem figyelmes mindenki. Ha lemegyek a boltba, tőlem kérdezik meg, hogy mikorra várjuk; hogy tudjuk-e már, kisfiú, vagy kislány. Tőled maximum a barátok kérdezik meg, hogy hogy vagyok. Nem a Kisfiad. Én hogy vagyok. Tehát nem is apuka vagy, inkább egy anyuka férje? Akkor most hogy is van ez?

Aztán persze ott vannak a haverok is. Akik végre őszintén éreznek együtt Veled, és egy sör mellett végre valóban megkérdezik, hogy hogy bírod az érzelmi ingadozásaimat, az indulati kitöréseimet; azt, hogy kevesebbet bírok, hogy többet eszem, hogy nyűgös vagyok sokszor. Te pedig végre tényleg röhöghetsz rajtam, meg magadon: hogy tényleg ezek vannak velünk. De persze ez a mi meccsünk. Erről a Kisfiad nem tehet, ehhez neki vajmi kevés köze van. Most sem Apuka vagy, inkább mártír, vagy Hős, aki ezt a vihart is kibírja, ezen is bölcs türelemmel keresztülkormányozza a családi hajót.

És hazajössz, és itt találsz az arcomon valami földöntúli varázslattal; a kezem a hasamon: Gyere gyorsan, éppen mocorog! Te jössz; ezredszer is jössz; és ami nekem egy 9-es erősségű földrengés, abból te - kívülről, a kezeddel - csak lepkeszárny-verdesést érzel. Én meg kérdem, szinte követelem: érezted? Ugye milyen aranyos? Ugye milyen erős?

És bólogatsz: vegyünk még egy kismama-nadrágot. Mosható pelenkát. Függőágyat, hogy kényelmesen tudjak pihenni a nyáron. Hordozókendőt. Járjunk tanfolyamra. Olvassuk el a könyveket. Hiszen ez mind-mind annyira fontos...De kinek is?

Szerintem szeretnéd már végre megsimogatni. Elgitározni neki azt a 3 számot, amit még dúdolni se mersz, mikor tanulod (mert szentimentális, és ezáltal tutira férfiatlan), én meg hallom a lakás másik végéből, hogy már Neki gyakorlod. Szeretnél elaludni Vele a mellkasodon egy pokrócon a szigetközi napsütésben. Szeretnéd megmutatni Neki a világot; megtanítani evezni, gyalulni, gitározni, internetezni, tésztalevest főzni. Szeretnéd megmutatni a világnak, milyen tökéletes. Hiszen a Te Fiad.

Te pedig már most az apukája vagy, bármennyire megfoghatatlan még az egész.

Boldog Apák Napját, Kedves!

Félgőzzel...

képtelen vagyok működni. És most bajban vagyok ezzel.

Csodálatos nyarunk van. Rengeteg tábort, programot szervezek, szervezünk; ezerféle logisztika, telefon, marketing-feladat vár. Ez a varázslat akkor működik, ha belevetem magamat: kitölti az elmém, életem; nem foglalkozom mással, csak már-már megszállottan pörög az agyamban, hogy hogy lesz a legjobb a programunk.

Csodálatos nyarunk van. A Kisfiunkat várjuk. Nyár végére megszületik; én pedig szükségét érzem, hogy végre Anyuka kezdjek lenni: beszélgessek Vele, gondolkodjam Róla, hangolódjak Rá. Megengedjem magamnak a pihenést. Rászánjam az időt a lelkemre, a lelkünkre. Megéljem a közös napokat. És ez teljes embert kíván.

Bajban vagyok, mert hol sekélyes anyának, hol hanyag egyesület-vezetőnek érzem magamat. Szörfözök a kettő között, lyukakat foltozok be egyik vagy másik oldalon; de közben vergődöm: képes vagyok mindezt együtt jól csinálni? Jut belőlem elég ide is, oda is? Nekem hiányzik a teljes belefeledkezés - mindkét oldalról.

Mert imádom mindkettőt. Életem hosszú távú meghatározói, megszállottságom pillérei. 

Kezdem megérteni, miért nem elég az Anyukáknak, hogy "elég jó anyák". Kezdem megérteni, miféle maximalizmus hajtja ilyenkor az embert.

Én nem a maximális teljesítményre vágyom - egyikben sem. Sokkal inkább arra, hogy azt érezzem: megtettem a lehető legtöbbet. Ebben is, abban is. Egymás mellett, harmóniában.

Mátéval az élet

Épp abban a fázisban vagyok, amikor sehová sem megyek egyedül.
Tudom, ez még évekig így is marad; de most tényleg minden történés közös: közösen csikar a hasunk a túladagolt gyümölcs után; közösen fáradunk el a kürtőskalács-sütésben; közösen alszunk jót, amikor lehűl kicsit a levegő. Ez most nem a királyi többes. Abszolút józan, paraszti többesben van így.

Tudom, bizonyára lesznek ebben még hullámvölgyek (Bár most elgondolkodom: muszáj, hogy legyenek? Csak az a hullámvölgy, amit annak élek meg, nem!?), de Mátéval az élet pillanatnyilag roppant nyugodt és egyszerű. Kicsit lassabbak és kicsit megfontoltabbak vagyunk így együtt; olyanok, amit ha nem tudnám, hogy az ő keze van a dologban, még "lustá"-nak is titulálhatnék.
Ugyanakkor minden eddigi elképzelésemnél flottabbul tudom menedzselni az életünket: mennek a táborok, rend van itthon, nincs semmiben elmaradás.

Én pedig a messzemenőkig hálás vagyok ennek az égből-pottyant kiskrapeknak; a Kisfiunknak, amiért ennyire békésen, elfogadóan éli az amúgy, külső szemlélők számára őrültnek és sokszor feje tetejére fordultnak mondott életünket. (Talán az lehet a dolog kulcsa, hogy Máté nem "külső szemlélő", ő ebbe érkezett, talán ebbe akart megérkezni...) Hálás vagyok, amiért egyértelműen a tudtomra adja, amikor valami éppen sok vagy kevés Neki; így elég, ha figyelek és reagálok, nem kell még találgatnom is.
És elképesztően hálás vagyok, amiért engedi, hogy tegyem, amit szeretek, amiért élek, amitől én vagyok én.

Máté Kincsem! Ha megnősz, és máshoz lesz kedved: hát nem leszel túravezető, mint Anyu és Apu! (Persze, ha lesz kedved hozzá, mindenre megtanítunk, amit csak tudunk! És ebben biztosan többen is besegítenek majd!)
De KÖSZÖNJÜK, hogy segítesz benne, hogy mi azok legyünk (maradjunk?), akik.

Családi idill

A Férjem leparkol az Anyósomék háza előtt. Kikapcsolom a biztonsági övemet, majd jelentőségteljesen ránézek.
- Csak előre szeretném jelezni, hogy a.) Igen, otthon szülünk, még akkor is, ha ezzel veszélyeztetjük a család pozícióját a fajfenntartási rendszerben édesanyád szerint, és b.) Most ettem meg egy akkora hamburgert, mint a fejem, tehát képtelen vagyok további vacsorázásra, viszont holnapra szívesen viszek magammal kaját, mondjuk ebédre.

A Férjem türelmesen végighallgat, együttérzően bólint, majd így szól:
- Oké, én meg már feltöltöttem a ház előtt álló mindkét autómat a használtautó.hu-ra, csak még nem volt rá komoly érdeklődő.

Bólintok, a helyzet több szót nem érdemel.
Aztán bemegyünk.

Ultratanulságos

Csak olyan csoportot lehet vezetni, ahol a tagok konszenzusosan elfogadják a vezetőt kinevezett vezetőnek; vagy olyat, ahol a vezető személye valamilyen hierarchikus szerveződés okán alapértelmezett.
Minden más esetben a vezetés erőltetett és feszültségekkel teli lesz, még abban az esetben is, ha a vezető-szerep senki által nem vágyott vagy irigyelt.

Nem tudom, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni. 10 fő mellé már igenis kell egy koordinátor: aki átlátja, megszervezi, lekommunikálja, összeilleszti; ugyanakkor meg 10 felnőtt ember demokratikus jogai ezáltal sok ponton eshetnek át vélt vagy valós sérelmeken.
Szerintem a fenti sérelmek a közösség szempontjának oltárán meghozott kompromisszumok; ugyanakkor a közösségnek nincs hangja, neve, arca; nem tud kiállni az érdekeiért; ha szószóló útján nyilatkozik meg, akkor pedig a hang már könnyen tűnhet a szószóló, és nem a közösség hangjának...

Azt hiszem, hogy az egész fenti gordiuszi dilemmát átvágó kard a bizalom a koordinátorban; annak a sziklaszilárd hite, hogy amit tesz - a vállalásai, a kérései, az általa megszabott határidők, a stresszelése, a peremfeltételei - azt a közösség egészéért, a legnagyobb nettó össz-haszonért teszi mindezt reálisan átlátva, személyes érdekektől vagy részlehajlástól mentesen. Az a bizalom, ami fentieket akkor is feltételezi, amikor az egyes döntés nem a legnagyobb egyéni haszon irányába mutat - tehát az egyéntől kompromisszumot vár el a közösség oltárán.

Persze így megbízni valakiben ultranehéz.
Máshogy koordinálni meg ultrabrutál.

Viharos

Tudom, hogy néha nagyon rájátszom a mindenható szerepre; és értem én, hogy a lehetetlent általában azonnal teljesítem, és a csodára sem kell sokat várni, node - minden ellenkező híreszteléssel szemben:
AZ IDŐJÁRÁST MÉG NEM ÉN INTÉZEM.

Se megváltoztatni, se megrendelni nem tudom. Ezen kívül a teret és az időt sem tudom görbíteni, ezt a hétvégét máskorra átcsoportosítani, vagy ilyesmi.
Tudom, tudom, mindenki verőfényben akar vízitúrázni. Én is akkor szeretek.
Az élet viszont nem kizárólag verőfényből áll.

Ennyi voltam.

Alattomos fejlődés

Többször is hallottam már a bölcsességet: Úgy élj, hogy ahol jelen vagy, ott ne vegyenek észre, viszont nagyon hiányozz, ha elmész.

Valahogy így volt.

Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen leszek. Túlságos arroganciával képviselem magamat, túlságosan magamutogató és sikerélmény-centrikus vagyok ehhez.

Ma, egy a főnökömmel folytatott feszültebb beszélgetés után szembesültem vele, hogy a következő a helyzet: 

Amíg itt dolgozom, addig általában csak kritika és korrekció éri a munkámat, de nagyon dühösek rám, amiért elmegyek.

Másképp:

Ahol jelen vagyok, ott nem veszik észre a munkám hasznát és értékét, de nagy fejtörést fog okozni, amikor ez a munka kiesik.

Még mindig nehezen hiszem, hogy a fenti bölcsesség valaha reálisan vonatkoztatható volna rám. A párhuzam meg persze adott. Tényleg nem értem. Hol a logikai bakugrás?

Olyan a világod...

...amilyennek megteremted.
Az utóbbi időben egyre jobban hiszem.

Az elmúlt hetekben, hónapokban rengetegszer ütköztem, ütközöm olyan - vélt vagy valós - falakba, határokba, amik igencsak bevettnek, indokoltnak számítanak. Legyen szó babavárásról, sportról, munkáról, életmódról vagy logisztikáról: csomószor találtam szembe magamat olyan helyzettel, amiben az első reakció(m), hogy ezt nem lehet megcsinálni.
Zárójelben írom, hogy az én reakcióm, mert sokszor ez nem is helytálló, inkább a környezet válaszol így az adott helyzetekre; vagy válaszolna így, ha kikérném a véleményét. Sokszor csak pillanatokra ötlik fel bennem, hogy az adott helyzet simán súrolja a "nonszensz" vagy a "lehetetlen" határát, aztán tovább is lépek.

A határok - én legalábbis én így látom - abszolúte máshol vannak, mint ahová a megszokás, a szájhagyomány pozicionálja őket.
Tapasztalatom szerint a határok, a "lehetetlen" pontosan ott van, ahová képzeljük, ahol hisszük őket. Egy centivel sem arrébb.

Nem ott, ahová hinni szeretnénk őket, vagy nem ott, ahol vágyjuk, hogy legyenek.
Ott vannak, ahol erős hittel, teljes bizalommal hisszük, hogy vannak.
Amiről tudom, hogy sikerülni fog, az gond nélkül megy is. Amitől nem esem pánikba, nem kezdek el félni, az nem tud gátat szabni nekem.
Amitől viszont tartok, szorongok, ami felől kétségeim vannak, az elemi erővel húz le, és húzza meg a határomat könyörtelenül.

Nincs nagy csoda. Olyan a világom, amilyennek megteremtem magam köré.

Hangyás vagyok. (?)

Úgy február óta laknak nálunk a hangyák.
Nekem semmi bajom velük. Kedves, cuki lénynek tartom őket.
Éjszaka mondjuk nem szeretem, amikor a sötétben a teámba kortyolva latolgatnom kell, hogy megiszom-e őket, dehát hiába: odaszoktak az éjjeliszekrényre is.

Meg a mosdókagylóra. Sokszor ragadnak bele a szappanba például. És előfordult már jópárszor az is, hogy csak későn vettem észre őket, és véletlenül ráfröccsentettem egyikre-másikra a vizet mosakodás közben. Ilyenkor mindig megpróbálom kimenteni szegény kis áldozatot, de ahogy láttam, eddig még nem nagyon sikerült...

Kitehetnék hangyacsapdát. Vagy kiszórhatnék sütőport.
De tudom, hogy nyaranta mi is rengetegszer bitoroljuk az ő területüket.
Szóval inkább szeretettel fogadom őket, és néha persze bosszankodom miattuk, de alapvetően elfogadom ezt a kölcsönös, couch-surfing jellegű be- és elfogadását egymásnak.

Mert sokkal kevésbé zavarnak engem, mint amennyire nekik sokat jelent a pöttöm kis életük.
Mert szinte pontosan annyi erőfeszítést vagy kellemetlenséget jelent kímélnem őket, mint bántanom.
Nem érzem ezt hőstettnek. Alapvetőnek érzem.

Biztos naiv vagyok; de nagyban is, felnőttben is: nem így kéne?

Ki nevel a végén?

Sztori: Szerdán nálam járt a védőnő. Bár a míting több szempontból is aggályos volt (korábbi érkezés vs. épp a fürdőkádban ücsörgés; elromlott vércukormérő vs. kismama-paráztatás), szeretném kiemelni a már az ajtóban, elfelé megejtett beszélgetés-részletet.
Védőnő: - És, már vettetek valami a babának?
Én: - Még nem, gondolom az után lenne praktikus, hogy már kialakítottuk a szobáját, és megvan az új gardrób-szekrény, amibe beférnek ezek a dolgok. (22 hetes kismama vagyok ekkor, még pont 4 hónap van vissza a szülés kiírt időpontjáig.)
Védőnő: - Azért egy hónappal a baba születése előtt már legyenek meg az alap-dolgok! Legalább a kiságy, első ruhák, ilyesmi. Annak addigra már meg kell lennie.
Én: (némileg már szórakozva a helyzeten) - 1 hónappal Máté születése előtt még tábort fogunk vezetni a Szigetközben, tehát jó eséllyel csak mondjuk 3 héttel a kiírt időpont előtt fogunk mindezzel végezni. De azt hiszem, az sincs későn...
Védőnő: - Hááát, azért 1 hónappal a születés előtt már azt szoktuk mondani, hogy ezek legyenek meg.

A történetből számomra most nem a paráztatás-faktor (Mi lesz, ha nem készülünk el időre? Basszus, mi lenne? Majd alszik Máté a mi ágyunkban 2 napig, aztán kerítünk neki azalatt sajátot.), és nem is az elvi kérdések (Kiságy? Máténak kismatraca lesz a miénk mellett...) a lényegesek.

Sokkal inkább megrázott az a felismerés, hogy mennyire nem tanítja meg, majd a későbbiekben mennyire nem hagyja a "rendszer" önállóan gondolkodni az embereket.
Az alap, hogy ha egy gyerkőc elrikkantja magát, hogy "Éhes vagyok!", akkor a legtöbb felnőtt kisvártatva a kezébe ad valami kaját. Akkor is, ha épp totál mást csináltunk; és akkor is, ha az étel amúgy a saját erőforrásaiból is elérhető lett volna. Az is alap, hogy a legtöbben rengeteg dolgot azért csinálnak meg a gyerek helyett, mert azzal időt, energiát, macerát spórolnak.
És ezek közé vastagon beleértem a gondolkodást is.
Ha a kölyök feltesz egy kérdést, sokszor akkor is kész választ kap rá, ha a felvetett problémát saját szellemi erőforrásaiból is meg tudná oldani, kis erőlködéssel, segítséggel.
Nem halászni tanítjuk, halat adunk neki. Így aztán hogy is tanulna meg halászni? Pár évvel később pedig ostorozzuk érte, hogy nem önálló, kezdeményező, magabiztos. Öngól.

Megráz, hogy ugyanez történik nagyban, felnőttek vendégszereplésével is, például a terhesség, szülés, születés körül.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan szakemberek, segítők vesznek körül, akikhez bizalommal fordulhatok a számomra ismeretlen vagy vitás helyzetekben; akiknek több tapasztalatuk van a témában, mint nekem, és akik rendelkezésre is állnak, hogy a segítségüket igénybe vehessem.
Ugyanakkor abszolút túlzásnak érzem, hogy gyakran - nyilván megszokásból, rutinból, "futószalagból", és maximális jószándékkal - megpróbálnak helyettem, helyettünk dönteni, gondolkodni, előre látni.
Nem azért, mert arrogáns módon kötném magamat a saját elgondolásomhoz. Ismét mondom: nagyon jól esnek a gondoskodó ötletek, saját tapasztalatok, amik utat mutatnak ebben a számomra még merőben új helyzetben.
Sokkal inkább azért, mert - bár én magam nem fogok ebbe a hibába esni öntörvényű természetemnél fogva - nagyon sok felnőtt-társamat, leendő-anya-társamat, leendő-szülő-társamat véleményem szerint ezzel a viselkedéssel, ezzel a fajta "gondoskodással" teljes mértékben leszoktatják az önálló gondolkodásról, előrelátásról, tetteikért való felelősségvállalásról.
Gyerekként kezelik őket egy vastagon felnőtt helyzetben. Rengeteg esetben - vizsgálatokkal, módszerekkel, beavatkozásokkal kapcsolatban - fel sem merül, fel sem vetik, hogy a felnőttnek döntési lehetősége, joga, felelőssége lenne.
Helyettük gondolkodnak - holott végül egyedül fognak maradni egy párnapos csecsemővel, és már az lesz az elvárás feléjük, hogy mostantól ők hozzanak döntést, ők irányítsák egy új élet kibontakozását, alakulását..

Szerintem van szükség a saját tapasztalatokra. Van szükség a saját hibákra, felismerésekre, fejlődésre ahhoz, hogy az ember felnőjön az előtte álló feladathoz.
Ahogy szükség van bölcs segítőkre, tapasztalt tanácsadókra is. Akik támogatnak. De nem vállalják át - még névleg sem - a döntéseket. Ugyanis azokat úgyis csak névleg lehet átvállalni. A végeredmény mindig a szülő felelőssége lesz...
És ennek a megélésére véleményem szerint nagy szükség van. Akár úgy, hogy még nem vett az ember lánya egyetlen rugdalózót sem, amikor beindul a szülés.

Mert a szülőség - szerintem - felnőtteket; felelős, döntés- és akció-kész, tetteikért felelősséget vállaló embereket kíván.